Kategória: Híres B. Ede

Zöld színű ecset szalad végig a tájon eltakarja a szürke mocskosságot lombok között bújva apró dalnokok kotta nélkül csodálatos muzsikája szívet melengető égi ajándék lágy

(bennem ért gondolatok) hallgatom a feketerigót a vadgalamb válaszát bánatos kutya vakkantását élvezem a csend minden hangját kirázom magamból a világ összes kínját ide nem

meghajolok a tudás előtt mintha oltár volna az értelem templomában imára kulcsolt kezeimen fényes bilincse csillan – az ismeretlent ismerni kívánó – vágyának szeretni akarom

Holt idő szaga keserít elhagytam magamtól kedvet akarást csak ülök némán rejtély hogy jutottam ide hol nincs sírás sem megbánás némák a harangok – sápadt

Kimérte a sors saját tered korlátait mély pincéknek hűs falai oltalmába érlelődtek szavaid fényre törve útvesztőknek rejtekein elvesztél az erős ellenszélben sodrásokban evickélve parttalan medrek

Megülni csendben virágvasárnapon elmélázni a forrongó világ összes keservén ronggyá nyűtt sorsokon elhasznált elveken átélni a kínban fetrengők keserves éjjeleit segíteni akarás képtelenségét csendesen rágódni

Kövek csapódnak egymáshoz simul falra az árnyék szívek dobbannak teli torokból száll a holnap jogos kiáltása meddig még e kegyetlen játszma legyen vége végre a

Vágnak a sípok hangjai rezeg a csend kristály némasága félénk árnyékként bújok az utca sötét oldalán rezgek fázós leheletem függönyében nem tudom ki vagyok hová

Patkolatlan lovak vágtáznak a napnyugta ölébe szikráznak a porszemek az esti fényben kóbor felhők vetnek ágyat a látóhatárszélen valahol rikolt egy madár a zsombékok tövében

Elfordult tőlem a nap szürke felhőbe takarta testét pihenni vágyik a jó öreg szusszan avar alatt a csend nincstelenség illata lengedez sikolt bennem a kérdés