Kategória: Hepp Béla (aLéb)

De sokszor lestem, az a fürge kéz varrótűt, cérnát, ollót mint igéz, hallom ma is, a penge hogy harap s szerte a sok, „ebből mi

A vers hol játék, hol mese, felhőkbe foszló semmi se’, kiáltás, feszkó legbelül, egy kék madár, ahogy repül, klaviatúrán vak sorok, lélek, ahogy épp háborog,

Már nem mégy vissza, nincs is már hova, halomba hajt a spárgák ostora, egymásba bújva mill’jó tűlevél erdőt sóhajt utószor, s már nem él, csonkodnak

Én hóembert álmodtam, csillámos ágakat mesébe csendesült fehérre szórt terekkel, s ha leplük feslik itt-ott, varázsa átszakad, én összefoltozom, akkor sem ébredek fel, mert árkot

Már a félbefulladt sóhajok mögé se sejtelek, halk szisszenés, beszív csak, és kifúj, kristályba dermedt pára hull alá, a téli képzelet ködfolt csupán, nincs benne

Kissé most megkopott a külvilág zajától a bennem szóló kórus fennkölt dallama és tűröm csak, ahogy érzéketlen kirámol a múlt melódiáit rontó büszke ma. Száraz

Varázsos táncok éjszakája volt. Harmattá dermedt páracseppeken lágy szél kúszott felém és átkarolt, csillag alá bódult az értelem, ezüstcseppekbe oldott szirmokon játszott a fény, és

Áldatlan volt a csend, szikárra száradt, ráégtek árkos tegnap-ujjnyomok, csak építetted, raktad azt a várat, és nem szóltam rád, hogy vigyázz, csak homok. Te boldog

Taníts meg, hogy szól messzi nyári dal, és lepketáncba szédülő varázs, a hajnalokba vesztett bájital, csepp méreg az, miért is lenne más, mákony-álom, színes szédület,