
Hepp Béla (aLéb): Örökzöld
Már nem mégy vissza, nincs is már hova, halomba hajt a spárgák ostora, egymásba bújva mill’jó tűlevél erdőt sóhajt utószor, s már nem él, csonkodnak
Már nem mégy vissza, nincs is már hova, halomba hajt a spárgák ostora, egymásba bújva mill’jó tűlevél erdőt sóhajt utószor, s már nem él, csonkodnak
Én hóembert álmodtam, csillámos ágakat mesébe csendesült fehérre szórt terekkel, s ha leplük feslik itt-ott, varázsa átszakad, én összefoltozom, akkor sem ébredek fel, mert árkot
Már a félbefulladt sóhajok mögé se sejtelek, halk szisszenés, beszív csak, és kifúj, kristályba dermedt pára hull alá, a téli képzelet ködfolt csupán, nincs benne
Kissé most megkopott a külvilág zajától a bennem szóló kórus fennkölt dallama és tűröm csak, ahogy érzéketlen kirámol a múlt melódiáit rontó büszke ma. Száraz
Varázsos táncok éjszakája volt. Harmattá dermedt páracseppeken lágy szél kúszott felém és átkarolt, csillag alá bódult az értelem, ezüstcseppekbe oldott szirmokon játszott a fény, és
Áldatlan volt a csend, szikárra száradt, ráégtek árkos tegnap-ujjnyomok, csak építetted, raktad azt a várat, és nem szóltam rád, hogy vigyázz, csak homok. Te boldog
Taníts meg, hogy szól messzi nyári dal, és lepketáncba szédülő varázs, a hajnalokba vesztett bájital, csepp méreg az, miért is lenne más, mákony-álom, színes szédület,
A Szentmihályi úton át ezer levél repült, mint fecske fönn a drótsoron, a járdaszélre ült, hogy víz se fogta, persze szállt a flaszterek felett a
Amott zacskót, ázott papírlapot rugdal az esti szél ahogy bejárja szürkülő utcáink zegzugát, halkan fütyül, felnyögve padra ül, s egy elkorhadt levél lapul, ne hágjon
Egy rózsa nyílt… egy közhelyes, augusztus-arcú kis virág, lassan bókolva fényt keres, mögötte árokparti fák, álmos, vérvörös szirma van, a szárán kis tüskék hada, ahogy
Bíborpírral didereg a hajnal, tél öleli karcsú derekát, feldíszíti ezüst angyalhajjal, szél dalával szól a szerenád. Hideg ajkú tél csókol a tájra, fázós fény dereng
/Berda József emlékezetére/ egy túrajelzés hoz ide itt hirtelen aládől a hegytető kis tisztáson áll a ház felhőbe, szélbe feszül konokul a rakott kő a
„A ki nagy csodákat művel egyedül; mert örökkévaló az ő kegyelme.” (Zsoltárok könyve, 136. fejezet, 4. vers) Puha mohák között érzem ujjaid érintését, Ahogyan minden
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.