Kategória: Hepp Béla (aLéb)

Elkerülsz, tudom. Az éhem összemar, hozzád feszít szerelmes némaságom, és a büszke vágy, hogy visszajössz hamar ág hajlatán, apró, fehér virágon, hóba lépett, könnyed nyomokba

Fáj ez a súlyos, májusi illat. Föld-ízű nyomban elheveredve várom a semmit. Könnyeket hullat halkan a hajnal vastenyerembe. Fáj ez az illat, úgy tele mézzel,

Tudod, egyszerre hiszlek és tagadlak, egyszer magamtól, és másszor magamnak, és két lábbal állva egy messzi csillagon semminek hazudlak, és hittel hallgatom. Csöndes csillag az,

Mi van itt, hogy a jók szögeit kalapálja a sors most? Kiszakadt a világ szekeréből a tengely? Keserű poharakba keressük erőtlen az orvost, tör az

Lágy fényeken siklott a csendbe elmém miközben fáradt izmaim remegtek, és gondolkodtam, Istenem, ha merném, ha nem volnék lelkemben ily eretnek, e színszálakból megszőtt tiszta

De sokszor lestem, az a fürge kéz varrótűt, cérnát, ollót mint igéz, hallom ma is, a penge hogy harap s szerte a sok, „ebből mi

A vers hol játék, hol mese, felhőkbe foszló semmi se’, kiáltás, feszkó legbelül, egy kék madár, ahogy repül, klaviatúrán vak sorok, lélek, ahogy épp háborog,

Már nem mégy vissza, nincs is már hova, halomba hajt a spárgák ostora, egymásba bújva mill’jó tűlevél erdőt sóhajt utószor, s már nem él, csonkodnak