Kategória: Hepp Béla (aLéb)

Hepp Béla (aLéb): Csend

Most csend van itt. A csendet hallgatom. Puhán ölel. A csend az jó nagyon. Mégsem üres, mélye oly végtelen, százezer év elfojtott félelem messze feszül,

Hepp Béla (aLéb): Falshang

Átizzadt, gyűrött a vánkosom, rémálmok gyötörnek reggelig; kert alatt háromszáz fánk oson, a kóbor zserbókat elverik, porcukrot puffognak jártukban, űzik a tepsiből kitépett, lekvárok gőzétől

Hepp Béla (aLéb): Forog, forog…

Gördül a tér, én egyhelyben állok, egyensúlyozok a való peremén, vak napfoltból feslett délibábok csalóan híva intenek felém, a szembe futó fűszálak kitérnek, kender hajlik,

Hepp Béla (aLéb): Akár a csend

Mint ki világodért mindenedet adtad, mégis így maradtál meg végül magadnak magányba vert, szétfoszló értelem, száz év hitét mocskos rongyaidba szőtted, kifosztóid, lám, ezzel már

Hepp Béla (aLéb): Örök párok

Sohasem egyedül, mindig csak társsal, ugyanazzal mindig és sohase mással, életre esküdve nagy, örök hűséget akiket belülről izzó, szent tűz éget, akikre vadásznak, és egymást

Hepp Béla (aLéb): Vesztem

Hiába biztat izzó égi jel, szemem mélyén hiába fénylenek a lángbetűk, próbáljam ölni el Tebenned élő gyáva létemet, hiába űz a végtelen vihar, fényrostjain agyamnak

Hepp Béla (aLéb): Könyvjelző

Billegve jólfejlett pókhason egy régi könyvem olvasom, s egyszer-csak egy vörös tintától tüzet kapott réges-régi füzetlapot magam elé, a párnámra ejtek. A szöveg feddő. „Talán

Hepp Béla (aLéb): Őszi levelek

Csak mint az ősz ahogy üzen az első levél súlytalanul, nem sejtve még, ő lesz tüzem táncol, forog, és szívemre hull. Rakoncátlan rajta futó hétköznapi

Hepp Béla (aLéb): Te is, én is

Te is hallod, én is hallom, kék szellőt sóhajt az alkony, tavaszt lehel, simogat, nyújtsd felé a karodat, te is látod, én is látom, felhő

Hepp Béla (aLéb): Indulok

Túlsó parton ringó alkony, aranyhídon csendtükör némán lebben, tündököl úgy mint régen, kinn a stégen néhány emlék-deszkaszál vízbe hullva vért kaszál, halkan csobban, ott túl