Kategória: Hepp Béla (aLéb)

Hepp Béla (aLéb): ab roncs

Magába zárja vasfiókod a szállni vágyó sasfiókot, éjekbe alvadt gyertyafénytitok ringatja még, hogy majd repülni fog, hiába füttyög, hív a messzeség, magadba zárod csönded vesztesét,

Hepp Béla (aLéb): Cseppben a tenger

Elnéztem, ahogy egy apró pernye forogva szállt a korlátra. Ejnye! Egyszer csak mellette termett az ikre. Hogy jöttetek fel a tizedikre? Libegve pihentek, egy röpke

Hepp Béla (aLéb): Visszajár

Sárga kerámia téglákon csetlik a, botlik a téblábom, ej, de ti téglák, ismertek, rajtatok élt ez a kisgyermek. Nagy kapu zárja a csendet be körfolyosókkal

Hepp Béla (aLéb): Szárnyjáték

Árnyéka jár a tegnapoknak, lebbenti szárnya tollait mint a griff, akit visszafogtak, pedig nagyon nem volna itt. Árnyéka jár a fénynek bennem, szökne, és mégsem

Hepp Béla (aLéb): Az út vezet

Megint az út vezet. A széles szalagon polka ritmusára jár a négy kerék, önkéntelen dobol az ujj, és hallgatom ezt a friss ütemre surranó zenét,

Hepp Béla (aLéb): A pát(r)ia

Mi itt maradtunk, látod itt maradtunk, akár a renyhe barna sár alattunk, cipőnk fogoly, nem lép már a láb mert nincsen lejjebb, nincsen már alább.

Hepp Béla (aLéb): Lapszél

kócos hajadba túr, összeborzol – közhelyes így, egy későesti képben – megértőn nyikkan egy lámpakonzol, még könyöröghetnék, de fáj a térdem, s a jókedv is,

Hepp Béla (aLéb): Nincskereső

Világom álma, kedves ismeretlen, vajon most macskalépted merre járhat? Tartasz-e épp most lágy, szirom kezedben virágot, napfényt, zöld, szerelmes ágat? Vajon szemednek huncut lángolása kit

Hepp Béla (aLéb): Akácvirágok

Akácvirágok ringó fürtjei illatukba vonják lelkemet, hagyják a múltban békén fürdeni emlékeim, hogy itt voltam, veled, hogy itt jártuk a május útjait esti séták bódult