Kategória: Hepp Béla (aLéb)

Most csend van itt. A csendet hallgatom. Puhán ölel. A csend az jó nagyon. Mégsem üres, mélye oly végtelen, százezer év elfojtott félelem messze feszül,

Átizzadt, gyűrött a vánkosom, rémálmok gyötörnek reggelig; kert alatt háromszáz fánk oson, a kóbor zserbókat elverik, porcukrot puffognak jártukban, űzik a tepsiből kitépett, lekvárok gőzétől

Gördül a tér, én egyhelyben állok, egyensúlyozok a való peremén, vak napfoltból feslett délibábok csalóan híva intenek felém, a szembe futó fűszálak kitérnek, kender hajlik,

Mint ki világodért mindenedet adtad, mégis így maradtál meg végül magadnak magányba vert, szétfoszló értelem, száz év hitét mocskos rongyaidba szőtted, kifosztóid, lám, ezzel már

Sohasem egyedül, mindig csak társsal, ugyanazzal mindig és sohase mással, életre esküdve nagy, örök hűséget akiket belülről izzó, szent tűz éget, akikre vadásznak, és egymást

Hiába biztat izzó égi jel, szemem mélyén hiába fénylenek a lángbetűk, próbáljam ölni el Tebenned élő gyáva létemet, hiába űz a végtelen vihar, fényrostjain agyamnak

Billegve jólfejlett pókhason egy régi könyvem olvasom, s egyszer-csak egy vörös tintától tüzet kapott réges-régi füzetlapot magam elé, a párnámra ejtek. A szöveg feddő. „Talán

Csak mint az ősz ahogy üzen az első levél súlytalanul, nem sejtve még, ő lesz tüzem táncol, forog, és szívemre hull. Rakoncátlan rajta futó hétköznapi

Te is hallod, én is hallom, kék szellőt sóhajt az alkony, tavaszt lehel, simogat, nyújtsd felé a karodat, te is látod, én is látom, felhő

Túlsó parton ringó alkony, aranyhídon csendtükör némán lebben, tündököl úgy mint régen, kinn a stégen néhány emlék-deszkaszál vízbe hullva vért kaszál, halkan csobban, ott túl