Kategória: H. Gábor Erzsébet

Látod, eljött az ősz is, ráncot redőzve ránk, isszuk a mézteánk, velünk vénül a kőris. Hajlott háttal a tél lenn figyel, aggódva néz, öreg, eres

Ma úgy feszít a lázas vágy, zizzen a papír, selyme lágy, forrongva zsibong mindenem, muszáj most írnom énnekem. A toll szorít, ahogy fogom, vagy én

Alattunk szelíden ring a tó, csend honol, nagy-hasú Hold ragyog, csónakunk békésen ringató, szerető karodban jól vagyok. Lobogó tűzvágyunk megpihent, nem dúlja viharok árja már,

Sok kincset viszek majd magammal, nincs többé vissza, vagy hátraarc, mögöttem múltam a magas fal, értelmét vesztette már a harc. Előre nézek, és látom azt,

Akkor még nem tudtam, mit is ér a szó, s nem tudtam azt sem, mit illik, mi való, bohókás Nagyapám miről is mesél, míg szőke

Nem jön az álom, Emese éber, nem vágyik inni, nem kell az étel, kell neki édes éjnek varázsa, hajtja a vére, viszi a lába. Viszi

Ahogy nézlek, gyermekem, könnyeimet nyeldesem, s felrémlik egy szép emlék, mintha te most én lennék, ahogy fogod fiadat. Az a legszebb pillanat, mikor szemed ráveted.

Távolba réved vén szeme, a múltba vissza, messzire – nincs néki itt már senkije, jajongva száll a szélzene. Szárad a széna, illatol, fűszeres nyárvég, méz

Ünnep után a csend megül… Vigyázzunk rájuk legbelül, s őrizzük jól, a sok csodát, a percek fényes bársonyát. Ki tudja, lesz-e még ilyen? Habár, én

Olykor eltűnődöm, mitől vagyok boldog? Attól talán, hogy ily szép ruhákat hordok, vagy a sminkem, ami örömöt ad nékem? Vajon mi a titka? – elmerengve