Kategória: H. Gábor Erzsébet

Arany hajadra szél hajol, füledbe súgva úgy dalol akár a lázas fürj a fán, akit a vágya űz talán. Simítva karcsú száradat, fűszeres illatáradat járja

Borongós, télvégi hajnalon, kopog az eső az ablakon, hallgatom csendben, fenn vagyok, közben anyámra gondolok. Nem csitul semmit a láz, a kín, üresek lettek az

Ősz ruha hullik a fákra, búcsút int csendben a nyár, katlana ajtaja zárva, rozsdaszín már a határ. Hűvös a reggel, s azt este, csillog a

Teérted mindent felkutattam… Kereslek szóban, mozdulatban, görnyedve, fázva, térden állva, kutatlak, mint egy lázas árva. Kereslek borban, gyászdalokban – szívemben mázsás fájdalom van, magamat csalva,

Gyolcsfehér fátyla a bodzavirágnak, úgy vakít kinn, mint télen a hó, száz kicsi csillag dísze a tájnak, körbe a légben illatok járnak, májusi nap süti,

A szó a híd, mely összeköt, az értelem, a szép beszéd. A téves eszme egyre több, a valóságtól messze lök, hamis szőnyeget hint eléd. Szivárványhídja

Valóra vált egy régi álmom, bár, kicsit későn, de nem baj az! Szívemben most is lázas nyár van, pedig a tél már kinn havaz. Gyermekként

Hajamba túr a nyári szél, bizsergő érzés simogat, óarany dongó döngicsél, boldogabb vagyok bárkinél, mosoly színezi arcomat. Szoknyám combomra rátapad, szívem örömmel van tele, homlokom

Ne fossz meg minket szép dalodtól, ne hallgass költő, légy apostol! Szavadra vár sok szomjas ember, szeretve kérnek, s tisztelettel. Ne légy szemérmes, nyílj ki

Látod mily gyönyörű most a táj? Szirmokat selymez a lenge szél, örömöt mindenben úgy találj, ahogyan hevít a szenvedély, s ahogy a szívedben ég a