Kategória: H. Gábor Erzsébet

Az őszi fák alatt egy szürke pad lapul, az évek vasfogát csak tűri szótlanul, a támla megfakult, a szú kikezdte már, a deszkán megpihen egy

Ha megérint a múlás szele, a lelked fájva remeg bele, körme karmol, keze fagyos, csontos lába beléd tapos. Nincsen támasz, nincsen vigasz, szenvedésed valós, igaz,

Odakinn néma csend honol, hallgat az álmos sombokor, a fákon könnyű hólepel, a lélek csendben ünnepel. Opálos fényű hold ragyog, körötte égő csillagok, égi dísz

Annyira szép ez a reggel, hópihe száll a hajamra, lusta a Nap, de ha felkel, nincs soha már nyugodalma. Játszik a fénye az úton, táncol

Nehezek lesznek az ünnepek, szívemben érzelmek küzdenek, fogaim nyomától kék a szám, nem lehetsz velünk már, jó anyám. Búcsút int elmém a reménynek, hiányod vad

Vékonyka, száraz gallyakat szedett a néni, és leült. Szíve csak lassan csendesült, úgy fájt, hogy majdnem megszakadt. Egyszer csak hipp, hopp, itt maradt – elment

Szeretlek gyönyörű városom! Akár egy sziklakő-vártorony, hegyektől ölelt az otthonod. Kiállva ezernyi ostromot, barlangok védték a népet itt, s ösvény, mely túlélni félre vitt. Ezernyi

Őszülő lankák árva ölében, nem meredez már réti virág, varjak a földön, varjak az égen, leskel a metsző téli világ. Rőt leveleknek száraz siráma zizzen

A szél zenéjét hallgatom, pára gyűlik az ablakon, beles az ősz, és rám kacsint, cibálva kint a karmazsint. Itt benn egy fáradt csipkeág, álmodik lángos