Kategória: H. Gábor Erzsébet

A szó a híd, mely összeköt, az értelem, a szép beszéd. A téves eszme egyre több, a valóságtól messze lök, hamis szőnyeget hint eléd. Szivárványhídja

Valóra vált egy régi álmom, bár, kicsit későn, de nem baj az! Szívemben most is lázas nyár van, pedig a tél már kinn havaz. Gyermekként

Hajamba túr a nyári szél, bizsergő érzés simogat, óarany dongó döngicsél, boldogabb vagyok bárkinél, mosoly színezi arcomat. Szoknyám combomra rátapad, szívem örömmel van tele, homlokom

Ne fossz meg minket szép dalodtól, ne hallgass költő, légy apostol! Szavadra vár sok szomjas ember, szeretve kérnek, s tisztelettel. Ne légy szemérmes, nyílj ki

Látod mily gyönyörű most a táj? Szirmokat selymez a lenge szél, örömöt mindenben úgy találj, ahogyan hevít a szenvedély, s ahogy a szívedben ég a

Szavakkal festek, szóecsetekkel, hajnali fényben ring ma a reggel, tollam a papírt színezi híven, lángol az arcom, csordul a szívem. Hallani minden vad dobbanását, s

Látod, elszállt egy év megint, arcunkon fodros ránc-szalag, erünkben fáradt vér kering – az élet, hipp-hopp, elszalad! Néha az ember hátranéz; mit rontott el, vagy

Örök múzsád lettem néked, álmaidnak szárnyaslova, lelki mannád, eleséged, féltő, égi feleséged – követnélek akárhova! Verseidben zene vagyok, s hegedűd, egy régi tokban. Hogyha szívből

Drága napom, ékességem, nem ragyogsz már úgy, mint régen, szemed fénye tompa, bágyadt, ifjú orcád egyre sápad. Kínok vájják zsenge tested, madár-lelked félve reszket, kerted

December van. A hó pihéz, bennem egy boldog dalt idéz; valami vérben áradó, lágyan, szelíden ringató érzés sodor, és nem tudom, mi ez, de pillám