Kategória: Guszti Ágnes

Egyelőre nem sejti a magról fakadó diófacsemete, száz év múlva milyen erővel zúgatja majd a szelet. Az egyik kertész a múlt magját, a másik a

az ébredés fénye átszűrődik a testemen a ráncos, lassú alkonyatra és a titokzatos éjszakára gondolok az egyre szűkülő tölcsérre amely szorgalmasan vezeti a homokot a

a gesztenyefák belélegzik az eget a verebek hónuk alá kapják a szelet a csiganyálcsík fényesen fut a padlásra az eperindák átszöknek a szomszédba egy földhözragadt

a fűszálak közt susogok engem énekel a madár a napsugárban rezgek velem lélegeznek a fák az édes illatok lelkem repedéseibe szivárognak a föld apró pórusai

friss forrást rejt a rét száz szép színben harsog a határ szól a szív hív egy hang napfény-nótát énekel az ég szél szárnyán szirom száll

Magányod falaira időmosta emlékeket vetít a képzelet, illatos párájuk napról napra színesebb. Ragyogó köd – maszatos a most, nem látszik a majd; a repedések megtelnek,

még harap a szél és virágzik a dér de langyos foltokat fest a kőre a nap a talaj lélegzik zöldet álmodik a meztelen ágak közt