Kategória: Gál Mária

Érkezés Hetek óta nyitott ablaknál alszom, s tizenegy szótagos imát mormolok. Pacsirtaparlament pöröl a fákon, az első vonat mogorván mocorog. Egyszerre alszom és álmodom ébren,

A hajnal ráncos homlokkal néz fel a nevető Napra, míg összegyűrt ágyát veti, és pipaccsal letakarja. Mit ad a nap, s mit visz tőled? Ne

Utoljára még szembejöttél velem ott, a Blahán, négy után. Vasárnap volt. Te rám se néztél, mégis az arcomba nyomultál. Megállok, gondoltam. Még egyszer megnézlek, miszter.

Itt éltem én is – éltem, és majdnem belehaltam. „Alkalmatlan. Alkalmatlan. Ő mindenre alkalmatlan.” Mindent elvettél, mert alkut kötni sose tudtam, s azt, hogy nem

A fehér ajtók titkokat temettek – életeket, és azok lassú végét. Lányaik helyett – kik mindig siettek – csak engem láttak, meg ordító tévét. Fiaik

Épp telihold terített rájuk tengerzöld fátylat, mikor köröttem halkan megszólaltak a tárgyak. Én szépet álmodtam, semmit nem sejtettem róla, milyen vallomást suttog a régi házszámtábla.

Anyám dalolt a tavaszi szeleknek, Sűrű bokor alján bujdosó fénynek, Dalolt a kút fölött ingó vödörnek, A kezét markoló kérges tenyérnek. Anyám dalolt a mezők

Vagyok vakító vágy. Vagyok vak csömör, Száraz kút torkába csobbanó vödör, Bábeli toronyban végső emelet, Önmagát felmentő lelkiismeret. Anyaméhből kivont ráncos csecsemő, Füstből hulló pernye,