Kategória: Flórián Róbert Szabolcs

Kócos alkonyok botorkálnak a létben, véres porcicákat kerget az eldobott kő. Az elhagyott karéj utolsó vacsorája sarokban dermed, a kivert kutyának se kell, s a

Ülök. Sör. Cigi. Belecsúszok egy látomásba. (Nihil zeng körül, a meddő mozdulatlanság, és mégis gondolatok táncolnak agyhullámaimon. Mágneses vihar. Ellentmondások vonzó taszítása. Maga a káosz

Valódi gyülekezési jogot, ha meg nem, akkor elfoglalom magamat polgári elégedettségemben, mert volt itt már minden, emberi méltóság, büszkeség, s úgy tartja a szóbeszéd, hogy

Igen. Itt maradok, ha lemegy a Nap. Légy szíves figyelj, változnak oldalak. Vakkant a szélkakas, egy homokszem megtagad. Így kerek a világ. Legalábbis az enyém,

A természet asszonya rúg, kapar, s ráolvad a kenyérre, mint a házivaj. És az a férfi, akinek öle az anyaföld, átöleli a mindenséget, és nem

Neveden szólítalak az égő peccs-bokorban, amelynek termése ál, s persze a testén keresztül a lélek mindig vizionál. Látomásolja a múltat, jelenének jellemében a súly, és

Küldjük meg, de nem postázzuk sehova. Mit gondolunk magunkról, s mit az egyedüli Jehova? Adj valamit, hinni szeretnék bárányfelhőidben, mert szüleim halottak. És minden más