Kréher Péter kiállítására Világháborús eget tornyoztál felénk, A tegnapból vigyorgó közeljövőt. Haragos felleget, dróthálót, s vértet, Hogy dögvész kövessen minden létezőt. S fölöttünk lebeg megannyi
Tiszta az égbolt, a fény ragyog. Ruhátlan vén fák közt csend vagyok. Elült a vihar is legbelül, Nem vagyok, úgy vagyok egyedül. Elmúlás. Megváltó katarzis.
A térkitöltő, mint a chips, ropog, És pukkanó a párnás fólia. Ünnep ez. Miről kell szólnia? Hogy élményekre éhes szív dobog A gyermek lelkű, örök
Véget ér az éjszaka, Véget ér a hajnal, Véget ér a nappal is Rövid alkonyattal. Nem szólok egy szót se már, Csend van, ám beszédes:
krisztusi kor emberi kór féreg idő víg temető gúnyol a dal ölni akar csapdos a szél bánt ahol ér múlni ha kell égbe emel mélybe
Csendben áll a kisfiú Kezében motyója. Indul. Útja szomorú, Elszállt szélforgója. Tőlem várna biztatást: Boldogságot markol. A jóság, lásd: varázs palást, Megvéd minden bajtól. Szeme
Megmosdani volna jó! Míg sül a lágy, meleg cipó, Ünneplőbe felöltözni, Udvart, utcát felsöpörni, Májusi napfényre derülni, Komótosan mendegélni, Zúgó harang tornyát nézni, Isten mosolyában
Eljön-e egyszer az én vonatom? Érkezni álom, indulni élet, Szálljon a füstbe az álom, a végzet, Pullmanon ülve, vagy vén fapadon. Eljön-e egyszer az én
Dr. G. Evans Pritchard professzor bizonyára kitalált személy. A valós irodalomtudósok között eddig nem akadtam a nyomára. Ha valaki mégis azonosítani tudja, kérem, avasson be
Undorodom. Iszonyodom. Gyilkosom magamban hordom. Élni vágyó élhetetlen Vagyok, magamhoz kegyetlen. Amikor nem leszek többé, Előbb a jó válik köddé. Gyalázatos lesz emlékem, S ha
