Kategória: Fábián József

Az ember útja kettő harmadánál választottam. Hogy miért éppen téged? A férfi olykor vékony jégre téved, közben hiszi, hogy könnyebb egy madárnál. Ha jég szakad,

Emléked végig csont-emlék marad, és mindig mozdul, hogyha majd a Hold ezüstös fénye újra fölsikolt, amíg a lélek még belém tapad. Egy szívbe szúró, tört

Tündérkedett szívemmel a szerelem virága. Kulcsot hozott, és kitárta a kapuját tágra. Beözönlött rajta a fény, bejött muhar, dudva. Beengedtem vele, ez tény, a jövőt

Minden nap egy újabb éj fecskendi magát a szívbe, amíg olyan tömörré válik benne a sötét, mint fekete lyukban az eseményhorizonton túl és nem tudható,

A Holdba és Napba áramlik a sötét, kiszívják azt a világból, hogy elvegyék az ember éltető örömét, mégis van, aki a fényből kilábol. A csillagok

„Nézd legott komédiának s múlattatni fog.” „Ide valami posztmodern képet akasztok”, valami Ádámot és Évát ábrázoló festményt, vagy magamat, amint éppen vizet fakasztok a sivatagi

a szempilládra szállt le, vagy csak messzeség szépít meg álmokat? A villamos a zöld lámpára állt-e? Ma lenne, aki nem erre fogad. Hogy’ futottam, hogy

Léc alatt, háton, már nem is látom, olyan alacsony. Szöcske a kertben ugrik leverten is ily magasat, bele sem szakad. Miért csökkentsük még a színvonalat?

Azt szerettem volna, ha nyújtjuk még kicsit, egy kávéházi mokka, szólhattál volna: csitt! ne olyan hangosan, másra nem tartozik. De az idő rohan, az ember

Aprítsatok hagymát! Nem fiatalt, érett, vörös szemeket. Konyhában marad? Tiéd a diadal: tudja, mi az a szeretet. Futtasd meg olajon! Zsíron is lehet, de ne