Keresés
Close this search box.

Kategória: Fábián József

Fábián József: Csont-emlék

Emléked végig csont-emlék marad, és mindig mozdul, hogyha majd a Hold ezüstös fénye újra fölsikolt, amíg a lélek még belém tapad. Egy szívbe szúró, tört

Fábián József: Tündérkedjen még!

Tündérkedett szívemmel a szerelem virága. Kulcsot hozott, és kitárta a kapuját tágra. Beözönlött rajta a fény, bejött muhar, dudva. Beengedtem vele, ez tény, a jövőt

Fábián József: Minden nap újabb éj

Minden nap egy újabb éj fecskendi magát a szívbe, amíg olyan tömörré válik benne a sötét, mint fekete lyukban az eseményhorizonton túl és nem tudható,

Fábián József: Örök fényben

A Holdba és Napba áramlik a sötét, kiszívják azt a világból, hogy elvegyék az ember éltető örömét, mégis van, aki a fényből kilábol. A csillagok

Fábián József: A hópehely

a szempilládra szállt le, vagy csak messzeség szépít meg álmokat? A villamos a zöld lámpára állt-e? Ma lenne, aki nem erre fogad. Hogy’ futottam, hogy

Fábián József: Limbó himba

Léc alatt, háton, már nem is látom, olyan alacsony. Szöcske a kertben ugrik leverten is ily magasat, bele sem szakad. Miért csökkentsük még a színvonalat?

Fábián József: Színváltozás

Azt szerettem volna, ha nyújtjuk még kicsit, egy kávéházi mokka, szólhattál volna: csitt! ne olyan hangosan, másra nem tartozik. De az idő rohan, az ember

Fábián József: Hagymaillat

Aprítsatok hagymát! Nem fiatalt, érett, vörös szemeket. Konyhában marad? Tiéd a diadal: tudja, mi az a szeretet. Futtasd meg olajon! Zsíron is lehet, de ne

Fábián József: Az igazságról

Valaha tanár volt apám. Sokáig hordott mindig kalapot. Ott hagyta a templomot, miután hibájáért megpofozták a papok. Kérdeztem egyszer az igazságról, amikor az nem volt