Kategória: Fábián József

Fábián József: Limbó himba

Léc alatt, háton, már nem is látom, olyan alacsony. Szöcske a kertben ugrik leverten is ily magasat, bele sem szakad. Miért csökkentsük még a színvonalat?

Fábián József: Színváltozás

Azt szerettem volna, ha nyújtjuk még kicsit, egy kávéházi mokka, szólhattál volna: csitt! ne olyan hangosan, másra nem tartozik. De az idő rohan, az ember

Fábián József: Hagymaillat

Aprítsatok hagymát! Nem fiatalt, érett, vörös szemeket. Konyhában marad? Tiéd a diadal: tudja, mi az a szeretet. Futtasd meg olajon! Zsíron is lehet, de ne

Fábián József: Az igazságról

Valaha tanár volt apám. Sokáig hordott mindig kalapot. Ott hagyta a templomot, miután hibájáért megpofozták a papok. Kérdeztem egyszer az igazságról, amikor az nem volt

Fábián József: Megbántottad

Jaj, hogy gyűlöl a nő! Két szeme, mint a kő abban a márvány arcban. Gyilkol, ahogyan néz rezzenéstelenül. Jaj, hogy gyűlöl a nő! Rontást hoz

Fábián József: Optikai verstan

Vannak versek, amelyek átlátszók. Ezeket áteső polarizált fényben kell nézni, keresztezett szűrők mellett. Megforgatni őket, és gyönyörködni színfoltjaik kaleidoszkóp-szerű váltakozásában. Azután, ha kíváncsi rá az

Fábián József: Nem rólam szól

Nem vagyok egy Mandelstam, Tranströmer, nem vagyok József Attila sem. A lét engem nem emel, földhöz ver; régen így van, s nincs másként ma sem.

Fábián József: Szeles idő

Erős szél fúj a folyó mellett, a kalapom ma fognom kellett, hogy a vízbe bele ne fújja. Bár már benne a tavasz ujja. Csak február

Fábián József: A szerelem terepasztala

Világos kék, fekete és piszkos fehér- szürke, karéjos foltok, mint domborművű térkép, a szerelem egyik terepasztala – a szürkét talán tört fehérnek mondtad volna, ahogyan