Kategória: Fábián István

(E. A. Poe-val a kocsmában) Az állat egyedül van. Tudatlansága védi. Ha seregesen, csordában, falkában jár is, magába zárja az örökös evés, bámészkodás. Az állat

Tandori sétál a mindenség egy szív alakja tervszerű véletlen lényege a dobogás formái összehajlanak a teremtés sok-sok ér ahol vér a vérrel szembemegy nincs múlás

Vétekben ázik a hús, volt-időnk öli a csontot.              [Elköszöntek a vétlen tévedések.] Távolodik a távozó: rontott útjairól már vissza

félelmes virágzás indul, csönd púposodik villó sötétben: fürdesz, mint tyúk a porban. a vad-mák most a minden, szinesztézia, pontos egybehallás: mezőn a pipacs égre lobban.

Térdre hát nem zuhanni! Sok, amit tudunk, éppen annyi: szükséges esküszegés. Engedj el minden régi verset. Jó volt szavakban bujdokolni, ma régi lett minden, minden

itt tolvajjá lesznek a hűségesek. hitek vesztőhelyévé lett ez a földrész. szép volt a szép és szebb a szebb. az elítélt utószor látva körülnéz. kezével

Uram! Már régen nem kereslek, de segítenék neked, ha lennél. Ha nem akarnál több lenni a képzelhetetlen végtelennél. Uram, te ott! mert tudom, nem itt!

Uram, napra nap tervszerűen építed hiányodat, magad vagy a megalkotott nemlét, jégen elfutó rianás, perzselt szélű lyuk fehér ingen. Aranypor vagy a miseborban, szúnyoglárva állott

A fejedelem hátat fordít csak izzadt tenyér, összegyûrt jóslat, csak a halánték bizonyossága s a rágyûjtött célkörök: figyelj! csak csöpp-ízû félelem: nem osztozol itt senkivel.