Kategória: Fábián István

itt tolvajjá lesznek a hűségesek. hitek vesztőhelyévé lett ez a földrész. szép volt a szép és szebb a szebb. az elítélt utószor látva körülnéz. kezével

Az idõt ki metszi fel, kimondva az értelem látomását? Eljövõ sebeim látva ki lesz a boldog lárva, ki mondja húsom messiását? Ki az a létezõ

Az estét befejezted, a bogáncsot lefejezted. Kezedben, gyerek kezedben pálca. Sarokba vizeltél állomást, átittál minden áldomást. Szeretõd mindig nevetted, gyerekarcodra álca. Ott voltál mindig helyetted,

indián dal a gyermekkorért, avagy egy halál = egy halál ahogy a csukódó zsebóra: csapódik az ég a tóra, záruló csöndben járnak halak, hulló sötétben

Íme, itt. A rímeit vesztett fényben, ebben a hanyatt fordult forradalomban, amelynek húsa sötétség, megfogalmazott kétség, kinek váza a csont. Uram, játszunk verőfényes éjben, gyermeki

Margarétás, kamillás rétek, hagyjatok! A magam gyártotta értelem pán- célját lebontom, ahogyan szüzek a forró drapériákat. Hidegvágóval, kalapáccsal járkálok napjaimban: a Holdon a cipõpertlit kioldom,

Nézd, micsoda szél ez! ! Ha nem vigyázol, szívedről a vizes fáslit letépi. Vési a falakat is, a házak, mint régvolt plakátok: : szakadnak. Roppan

kint. megint. a magamra öltözött szabály szerint. ideiglenes vagyok, és mint az ég, vizekkel szétbőrzött örök. utamat vésik mókásan billegő körhagyók és a csontvirágos körkörök,

Egy van mindenből. Egyetlenegy. Ki volna bátor megszámlálni az eső halálát, ahogy cseppenként robban szivárvánnyá a bádogon, hattyúdalával szólítva az óriás eget. Egy van mindenből.