Kategória: Erdős Márton

Nincs kész a leltár. A férfi lélek konok határán befelhősödve egy hegyoldal látszik. Az oda vezető hajtűkanyaros út mentén elszíneződve csalfa női hitek, holt lelkek

Ma sem tudom egészen belakni a lassan jövő, hűvös, pinceszagú alkonyt. Miközben e félkomfortzónában ízüket vesztett régi csókok megfakult pillanatképei, majdnem holt vágyak szórványos fényekkel

Talán egy örök életűnek tartott érzésminőség, mint a világoló parázs a kályhában tél idején. Óvott, felemelt lélekben, s nem küldtek még számkivetésbe sem, hiszen ott

A kanizsai késő délután csendes szórt fénye bevilágít most a lélekbe. Íme, emlékezem Eszterre, s ibolyaillatú félig-meddig közös gyerekségünkre. Mi maradt mára retró tárgyi relikviaként

Földbarna érzés ébredt föl vakon bennem, hogy egy régvolt égszínkék álom nyomába eredjek Eszter zöldellő emléke után, kitől már elválasztottak hosszú évtizedek. Íme, kétezerkilencben újra

naphosszat tart ma ez az alkony de mikor már erősen sötétedik szellőztetéskor a nyitott ablakból megpillantok egy ritka csillagot az égbolton épp lenyugodott a kanizsai

akkor soha semmi nem lehet igazán jó kopottas bútorok holt üzenete ez s a komód rajta egy megállt óra rozsda-ette fémes mutatója kiált az Égbe

ott majdhogynem rábukkansz jelenléted éjhideg sötétkék rejtelmére s áthaladnod sem kell egy régi őszi álmon mert kivilágítja az olvasólámpa halovány fénye s félig elhúzva a

a szerénység selymesen kirakott gyöngysor szívedben s elrejtett apró mécs éteri villanása mert Pallas Athéné szikrája mosolyog a világra szemérmes tekintetedből Édes és sötétszőke hajad

egy felhőátvonulás lassú emléke a lélekben amikor láttál engem bár elhagytam rég ünneplőmet csak a szürkület szárnyai vetülnek a nemesen kóbor vágyra de nem jöttél