Kategória: Egry Artúr

vékony bőrén az alkony rajzokat erezett széjjel hártyáin kék pára kelt japán papíron vízjel fülemben messzi nagy dobok szóltak fekete nagy dobok dadogtak sötét dalokat

peregnek és peregnek a víz elporló vihar-szobrai belemarva minden élőbe minden lemezfalba ahogy rontanak hajónak rontanak morajnak dördülő olajzöld kapualjnak úgy zuhognak szakadatlan nem tudva

          (két szomorú dal) (1) öltsd fel a hollófekete leplet vedd magadra a gyász tompa színét elvesztegettél megint egy percet forgasd

Az eltaposott orrú fekete, a sárga, kinek kékebb az ege, a rézbőrű, kin megfagyott a vér és a lidércként rugódzó fehér Álmában öklöz mindegyik vadul,

lágy latyak a meztelenre vetkőzött meder pár óra még a tenger mindent visszanyel a nap követ szemedbe tükröz millió érces fémdarab hullámok hátán ahogy a

fiatal farkasok az erdőn mi kósza Lobók testvért keresni lendültünk át a határon szűk ez az ország hajtott hajtott a vágy hol vagy drága Lengyelország

egyedül a felvöröslő esti puha fényben a nyíló violák égnek tompán izzón és fehéren mikor a folyó szórt smaragd mélysége felett sötét-bőrű vízében tekergő sárkány-lényt

keserű méz-sárga serből szürcsölök e kerti asztalnál ellennék reggelig ahol a csillagok a sötét fű között hajnalban fényüket egyszerre meglelik. megvagyok más szóval: – mindez

(Murrayfield, Edinburgh 2007) ünnep a szeptemberi délutánban kék lángot lobban Skócia virága a zöldellő gyepen ahogy teli torokból kiáltja: „tae think again!” már a másik

ólom-nehéz a kőnek csak kőnek lenni nem tűnni föl rendben eltűrni halkan kő-nehéz kőkemény alakban ha baj van ellenállni vagy talán ellen menni kő-létben mindig