Kategória: É. Tóth Judit

a vécé felett görnyedt a vacsorát már kihányta épp a szégyenérzettel küzdött odakint már várták csak sminkelni bontott asztalt de a kényszer erősebb volt nála

talpam alatt betonba maródott testnedvek kutyáé emberé már senki nem tudja festékmaradványok peregnek a fémoszlopról rozsda fest új színt a városi egyhangúságba a 7-es busz

Félbehagyott keresztrejtvény. Elnyomott cigarettacsikk. Üres söröspohár. Konyhaszekrénybe zárt rántottaillat. Műanyag tányéron felejtett szikkadt kenyérhéj. Kemény és durva, mint a tenyerén a bőr. Messziről hallatszódó kulcszörej.

séta közben jöttem rá hogy esőcseppként születtem egy heves nyári viharban aznap villámok szaggatták szét a sötét eget az ég fájdalmában dörgött és sírt könnyei

Megdermedt a puha matrac, hideg a sötétség leple, a szomszédban szól a tévé – Alza reklám, éjjeli hírek. Sosincs csönd egy panelházban. Ha elnémul a

Úgy ért véget, ahogy elkezdődött. Észrevétlenül. Mint egy elnyújtott lélegzetvétel, lassan feloldódott a csendben. Eggyé vált a levegő molekulákhoz tapadt kollektív magánnyal, nemesgáznak álcázva magát.