Kategória: Dudás Éva

A szerelem – elmállott kőszikla, kiszáradt tómeder, kies holdbéli táj, lelkem rémült, odahagyott gyermek vagyok egy árvaházban, beadtál állami gondozásba a Kihűlt Szívű Szerelmesek Házába,

Lelkem vad, szúrós tájain járok, s már lassan a halállal cimborálok, úgy múlik életem, mint mikor csendesen csöpög a gyertya viasza, s mégis, mégis, mit

A téli nap rám fonja bágyatag fényét, te épp egy másik bolygóra távoztál hirtelen, tudom – bár nem vagyok látnok – a végét, itt kopog

(Avro Pärt zeneműveinek hatására) arcod ráncai a tükrömben arcom ráncai a tükrödben fáradt szemeink tompa csillogásával keressük az emlék-fosszíliákat fürkésszük a homályos jövőt egymásban karcolásokat

Ha nem lehet csillagos ég, ha nem lehet sokszínű kép, koldus vagyok, fehér bottal, szívem kabát, folton folttal, lelkem görcsét rím nem oldja, akaratod, mint

hold színe nyugszik a párán ősz jár kertek alatt már sárgul az őszi fa lombja vad sár zúzmara kint vár hűs zene víz kopogása ablak

Meguntam már, hogy hiába szolgálok, Oltalmadba mindig Őt vetted, Uram, Zengik a nevem lakájok, kufárok, Az a m á s i k járja mégis az

Anyánk, a kultúra elringat, vigasztal, Apánk, a kultúra megtart és támogat. Kodály virágos rétje, Van Gogh sárguló napraforgói (a füle, jaj, a füle), és a