Kategória: Csák Gyöngyi

Nincs miért és hova hátrálni vissza, olyan közel, már-már szívverésem hallhatod. Nem vágyok innen el, mióta kutaddá lett történetem, hajolsz fölé, fölém ha szomjazol.

Az ezernyelvű tűzből folyvást duruzsol, szétszéledt bútorokat kihűlt szobába visszahord, elveszített gyémántját a lüktető foglalatnak visszaadja, miképp az éden felejtésre ítélt ízeit a nyugtalan nyelvnek

Hogy tagadhatnám meg fel-aláinkat a mennyei liften, a lelket, melyben terjedek, és nem hagyok alább? Onnan számolom időmet, azóta elszántan folytatódom, hogy lehess magadnak bizonyosság.

Ilyen közel még nem merészkedett senki nem félted nyakad. Ma is gondollak pedig negyedike vagy ötödike van. Maradj csak örök nyom csendesen szivárgó tűszúrásnyi pont.

Meghitt perceimben ketten vagyunk: az árnyékom meg én. Bármilyen nesztelen óvakodik, érzem a halál közelít.

Csák Gyöngyi: Seherezádé emlékirataiból 3. (időnk) Őkeselyűsége szárnyait nem lyuggatja átok, csőrében a vízcsepp is életből, halálból. Jövőnk jóslata: Ránk a fény emel kezet. *

(híd) Kimondatlanok fölött visszafogott lélegzetünk. * * * (feltámadás) Tengerszemtestünkben rian a jég. * * * (akkor, ott) Nem tornyoz akadályt, hogy nincs jövőnk, ha

Égbolt-mellen a nap, ijesztő szürkeségben óriás, vulkáni mag. Nem moccanok. Mozdíthatatlan kövek mellemen, csak nézem a napot, ezt a vörösre sírt, hatalmas szemet.

Nem szakad. Napról napra erősebb szálak húznak földed belseje felé, átok súlyától szabadulván megelevenednek az ország szürke kővé változtatott szobrai, valahányszor napként tűnök elő, és

Felsorolom a nemlét emlékeit, a szél hosszú zokogását, szobámban a huzatot. * * * Csalogat egy birodalom cinkos cinikus csöndje, derűsebben bukdácsolok az árnyékos oldalon.