kimondatlanok vergődnek bennem, tömegsírjukká lesz agyam, párzó érzeteknek szóvá születni kéne, élni oly világosan, mint a nappalok. éjszaka vagyok, emberéj, szigetvilág bensőmben halálos fény csurog.
1. Tanúnk a hold amint egymást szorosan átölelve hempergőzünk a csillogó szikár hóban lefelé a domboldalon. 2. Mikor az árnyékkal találkoztam, felsőbbrendű lényként viselkedett. 3.
Nem várom meg az eligétlenedés súlytalansági állapotát. Nem leszek a születhetetlen rendben torzóvá kárhoztatott. Ki kényszeríthetne felszabadítatlan éneimmel vacogni, halotti torokba fúló lakodalmakon?
Jégvirág szívében pattan meg az alkony, lázító zenévé szerveződnek hangok Vivaldi hegedül renddé lesz a káosz, játékhoz életet követelő álom – emeli templomát örök szövetségnek,
Nem halkul, a szél zenél, zenél egyfolytában dobol a homlokon, időben érkezik még élek – látja jelt adok – és ünneplőt veszek mint azok a
Mondhatatlanok helyét a zene magasztos öble tölti ki – ablakig kísér a szívemben csukló baritonista hangja – megnyitja néhány pillanatra a letűnt birodalom titkos határait.
Csapódnak ablakszárnyak, Uram ne hagyd elakadni a fényt, rám zápulni a sötétséget, hisz egykor eloldoztál a magányosság oszlopától, hogy figyeljem ablakomból embernyi birodalmakban a mozgást,
Résen Valaki figyeli meddig terjedek. Rettenet Csörömpölő múltunk halk nesszé alázkodik. *** Könnygázként hatnak könnyfakasztó szavai Seb Soha ne takarj el! Kölcsön Viszont fájdítom ha
Prüdériában levetkőztem, tekintetükkel megvesszőztek. Talpnyalódiában néma voltam, legyőztek méla undorukkal. Tilalomházán énekeltem, csendháborításért elkergettek. Monotóniában lázítottam, szóostorcsapástól józanodtam. Vereségeim meddig aláztak? törpévé törpültem Liliputban.
Csak az útkereszteződések a választás iszonyú kényszere a megismerés mellé a felismerés beismerés megdöbbenés rádöbbenés mint járulékok rácsain kívül sem szabad az ember magánya vetkőzteti
az éjszaka bujaságát keresem – tó mélyén a súlytalanságig tévedésem három napja füstölög két gondolat között a visszavonásig kiábrándít a józan emlékezet – imára szólít
Zúgó, búgó kacagó hangok távolból suhannak felém. Egy régi nyár, kedves dallamok, szívünkben mámor, szenvedély. Érezni akarlak, hallani hangod, és a szívdobbanást. Újra karjaidba omlani,
Reflexió Tóth Árpád: Újév reggele című versére Én már lekéstem ezerszer temetésem, és mindig, mindenhonnan elkések, ettől nem fázok, bár sokszor nem értem, mitől lett
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
