Emlékszem, különös lenge nyár volt, nádak hajoltak pilledve a tavon. A fodrok is alig-csak neszeztek, kinyúltak lomhán, kéken, hallgatagon. Kőre lépett egy narancsos felhő, csillogva
Leült mellém csendesen a padra, ahogy szokott, véznán, emberül. Két szemét a messzire tapadva hordta, mint cinke, ha ágra ül. Riadt-keresve éberen leste, homlokom hogy
Szügyig a lőportól fehér ködben, léptetnek sorstól üldözötten, csillogó pengéken az ősz ragyog, halni indulnak az angyalok, a hatszáz büszkén csatába megy. A vágtán csak
(Villon ciklus) Herceg, ládd’ világunk menten összeroppan, bár kézben tartják királyok, pápák, papok, mégis koldus kuporog minden sarokban, hát nézd el nekem, hogy erről nem
