Még ki se mondtam, de már megírtam. Romantikus ábránddal belefacsartam A vágyamat a két órákra bontott, Magával elképzelt szerelmes légyottok Émelyítő italába, és jégkockát dobtam
Hűvös, novemberi reggel sétáltam a tűző napon a bolt felé. Eszembe jutottál, elmosolyodtam, arcod szilajan villant elém. Gondolataim tiszták voltak mint a téli levegő ilyenkor.
Azon a nyáron csak a fagyisautó zenéje járt a fejemben. Kifakultak a dallamok. Hétvégenként megszűntem férfinak lenni és gyermeki rácsodálkozással bámultam a felhőket hogyan vonulnak
Hamarosan helyesen ejtik Majd nevem. Ismerős szemek, illatok Vesznek majd körül. Már nem kavarog a táj, Nem íródik a mese. A történet véget ért. Reggel
Villa, izom, tányér, ágy, Nyugat, nyugdíj, bor, eső, Hajszál, könny, csepp, sírás, Kellett, ok, én, Te, ő, Köpés, tükör, dőlt, betű, Száraz, száj, nyitott, ablak,
Hát itt vagyok: Estében, balkonon, Szikrázó városon Remegő szív és hamutál. Az életem alszik Betakarózva odabent. Döntés előtt állok, És dönteni fogok. Dől a pohár.
Az absztrakt halála Meghalt az absztrakt. Lebicsaklott színes feje, formátlan formája, egyenes gömbölyűsége, majd idézőjelbe tette magát. Negyedszáz év módszerváltás, helycsere, korrupció, hazudás, rokonozás, igényes
(Nővéremnek) A fekete tenger mélyzöld mosolyán utoljára csillant meg a fény amint az este levedlette hazugságának minden árnyát, mint rég. Nyolcban, te galérián, én sarokban,
Most szelíden játszik a citromhús, Kergetőzik a mentalevéllel, A koktélom hűsíti a mélabút, Mi tovaszökik a körúti széllel, Lassan olvad a jég a pohárban, Számban
In memoriam Sz. T. B. Meglepődnél, ha tudnád, milyen ritkán látja egy tengerparti városban élő ember a tengert. Már öt hónapja, hogy csak a sós,
