Kategória: Borsos Renáta

Napillatú hold fényében szaporán vert a szívütem. Kifeszült a pillanat, eltettem magamnak – mint illatos cseresznyebefőttet, a szívkamrámba helyeztem. Amikor felém nyúlnak az árnyak, a

Általa uralt térben jólesőn lélegeztem. Lebegtem, ahogy a falevél, mikor felkapja a déli szél. A csend most bénít. Mint hajdanán a nagyanyám mázsás dunnája, zuhan

A jelen nélküled telik, a „VELED” a múltban konstans. Vízióm, mint a pitypang szélnek eresztett bóbitája, iramodik. Sziluetted körvonalát kanyarítja, kézfejed tenyerembe rakja. Beborít az

Már lázasan toporog a küszöbön. Rögvest éjfélt üt az óra. Új Holnap nyitányában még háromszázhatvanötször hihető a csoda. Legalább ennyiszer bízhatok a reményben. Ujjaim között

Amióta a „velük” a múltban szunnyad, arcomon csak egy fél. Amióta a „nélkülük” a jelenben árad, eltűnt róla az egész. Árvaság idején egy félmosoly éppen

A szomjas föld még álomittasan magára húzza harmat takaróját, ám a napillatú tájon nyárutó ostromol. Vénülő erejével beteljesíti vágyát, ifjonti hévvel udvarol. Bőrömre csókot csen

Ahogy a vér a testben, úgy áramlik. Ahogy az ér a szívben, úgy lüktet bennem a vágy. Nincs már idő, sem tér, csak az itt