Szívütemem a faliórán ketyegő másodpercek ritmusára hangolt. Virradatkor a tükörben, farkasszemet nézett magával a félelem. Test a testben utazás partot ért. Az időfolyam nyolcnegyvennégykor megtorpant.
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
ujjaim között öblös pohár, testes vörös benne. hűvös kortya kivár, kecses üvegtánca rögvest átlényegül meleg csiklandozásba. az igazság bíborvérhez szökik. vele lágy valcert járhat pirkadatig.
Tolvajjá lesz egy énrészünk. Vállunktól karunkon át iramodik bennünk a nyugtalanság. Az ujjbegyeknél végül kiszalad. Helyén kettőnknek dorombol egy cirmos pillanat. Akkor, mint virág szirmáról
Romjaiban a kietlen ház, de őrzi még az eliramlott élet esszenciáját. Csupasz falairól álmok peregnek. A sarokba bújt szerelmes vallomást a téli cúg az ablakrésen
A hegy orma szólított, s én mentem. Odáig vonszoltam a lelkem. A tűzkorong fényében földre vetült árnyképem. Megláttam benne időrablóm ejtette sebeimet, mindent, amit sziluettem
Lélekgyűrődés árnyéka lopott idő falán sziluettjét rajzolta. Vállat vont a vágy – egyszínű grafit tónushoz akvarell lágyságot adott. Megrészegült józansággal alkotott. Vadul komponált dallamot. Hallgatag
Eleinte, mint egy kocabagós, csak apró slukkonként, nehogy tüdőre szívjam – végül teljesen belélegeztem a csended. Hörgőről hörgőre telítette tüdőmet. Hagytam, hogy képzelt teóriáim keringjenek
Olyan, mint egy lágy fuvallattal kergetőző tollpihe. Anyaficakhoz bújik és távolt tart tőle a félelem. Könnyedségében komoly törekvéssel mókázik. Fakockákból tornyot épít és rombol, képzeletbeli
Tegnap a napfényt szorította markom. Ma mégis, a szemzugom rejtekében megbújó könnyeimet, egy hűvös fuvallatnak adtam. Néma lármám közt esendőn osont, a karcos hiány szülte
