
Bognár Barnabás: aranymoraj
Tompán morajlik a város, szemem meg végsőkig álmos, szobám fénye is el-elszalad. A föld alatt ordít a mély, felbugyog, s a remegő éj meg-meglebbenti aranyhajad.

Tompán morajlik a város, szemem meg végsőkig álmos, szobám fénye is el-elszalad. A föld alatt ordít a mély, felbugyog, s a remegő éj meg-meglebbenti aranyhajad.

Zajtalan rezeg Zajtalan rezeg a levegő, párája pattan, eloson, oly hontalan szegény, a semmiben lebegő – nézd, nézd, nem akarom, hogy ne fájjon szívem helyén

RENDÍTHETETLEN Csendes a jászol Alszik az abrak Világtól távol Kisdedet altat Szunnyad a csöppség Ragyog szülője Nő a dicsőség Serdül jövője Mária könnyét Angyalok törlik

Jöjj el, Kis Karácsony, szívem sarkig tárva: izgatottan, s mégis türelmesen vár ma! Jöjj el, Nagy Karácsony, teremts bennem rendet, hadd láthasd, hogy én is

Idén karácsonykor nem az ajándék lesz a lényeg, meg a blikkfangos csomagolás. Idén karácsonykor nem fog megölni a méreg, ha nem lesz patyolat a lakás.

Karácsonyra mit szeretnék, mitől lennék boldog? Minden szívbe, ha beférnék, nem hagyva rajt’ foltot. Szeretnék még világbékét, mindig könnyű álmot? Túlélhető világvégét, szelídebb világot? Telis-tele

Azt ígérted, hogy majd visszajössz, mint tolvaj sötétkék éjjelen, ítélni élőket, s holtakat. Én nem akartam, de rám ragadt a bárgyú, hitetlen félelem: nem lesz

A teremtés köldökén lógok az űrben. Egy parányi pöttyön mindentől oly távol. Ultrateleszkóppal kereslek a zűrben. Kapaszkodok is, bárki hiába vádol. Nem lellek sehol: a

Vagyonod egy része rám esett, összepréselt és kilapított. Te megnézted, hogy ki lapít ott, s visszaadtál mindent szerfelett. Kikértem az örökség felét, s parázna nőkre

Áruba bocsátott szemenszedett elvek Verejtékkel termelt zárolt energiák Előjogot semittevők követelnek Kifordult sarkából a teremtett világ Meggörbülve annak hű gyémánttengelye Könnyek között szorong a mindent
az éjszaka bujaságát keresem – tó mélyén a súlytalanságig tévedésem három napja füstölög két gondolat között a visszavonásig kiábrándít a józan emlékezet – imára szólít
Zúgó, búgó kacagó hangok távolból suhannak felém. Egy régi nyár, kedves dallamok, szívünkben mámor, szenvedély. Érezni akarlak, hallani hangod, és a szívdobbanást. Újra karjaidba omlani,
Reflexió Tóth Árpád: Újév reggele című versére Én már lekéstem ezerszer temetésem, és mindig, mindenhonnan elkések, ettől nem fázok, bár sokszor nem értem, mitől lett
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.