Kategória: Barna T. Attila

Ma reggel, mikor megláttalak, úgy éreztem magam, mint aki első napját tölti az új helyen és először lát téged, egy idegent, és ami a legmeglepőbb

„S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.” (Friedrich Nietzsche) Gyötrelmek lánya aki vagy, eljöttél egy fertőzött hajnalon. Bemutatkoztunk a nővérszobában. Kint november

Lesöpört padlás az ég begyűjtve mind a csillagok Szögesdrót kerítés vigyorog nyála csillan Reflektorok támadó fényében lapuló dermedt szökevény a táj Nagykendő-éj alatt görnyed a

Te árva Isten, Téged ki fog kézen, Ki vezet el innen? Te menhelyből kivett autista, Te namegájjcsakpistagyerek! Megint mit csináltál? A gyufával játszottál? A késsel

Vincent Van Gogh emlékének vonagló ég alatt napraforgók sárga vére buggyan egymásra hajlanak az alkony széttárt combjai közül az éj hangtalan kicsusszan tántorog az űr

Kegyetlen hideg nevetésed cseng az őszben. Te is fájsz magadnak, tudom. Emlékezem azokra a napokra, mikor többször észrevettem, hogy engem nézel komolyan, tűnődve. A sötét

Álmodtam veled, te dacos, te büszke és kicsi. Hegytetőn álltál, háttal nekem a kemény és hideg ég alatt, a gyűlölet fekete-vörös szavait suttogtad a szélnek.