Kategória: Baranyi Imre

A hajnal áthajolt az éjen, parányi rést ütött az ég alatt, reá a kiskakas kevélyen rikoltja, végre itt a pillanat. Enyém az udvar és a

A gőgös úr jajong, simulni kész, mióta nyúl felé ezernyi kéz, taszítni vágyva trónja oszlopát, tolong, s üvölti vége, nincs tovább. Megadna tán ma már

Levél takarja már a parti sétányt, padunk magánya csendesen sajog, az asztalom felett megannyi széthányt levélkudarc kereng, csupán lapok, de mindben újra eltörött a lelkem,

Csupán a félmosoly maradt az arcodon, amely sután törölte hűlt szerelmünk, s ha majd az ősz után a tél deresre von, merenghetek borongva, hogy hová

Madárrajok vonulnak át az égen, erős a szárnyaik csapása még, de nemsoká a hegygerinchez érten, vajon magasra szállni majd elég? Ki juthat át a sziklaszirtek

Ha volna merszem, elbolyonganék veled talán a régi nyárba, ahol, ha lenne tintakék az ég, az árva lelkemet kitárva reád teríteném, a végtelen mezőkön újra

Megölte hát a gőg a tiszta lelket, nyakát taposva élte vak dühét, hiába volt erős a nyílt tekintet, gerince hajthatatlan, épp ezért lakolt delén a

Ha átölelsz, erős vagyok, de hogyha nem, didergek, orozva mind a holnapot a sors pokolra kerget, Kiáltanék, de halkuló szavam nem ér füledhez, csupán a

Lázam időtlen a létben, lobban amint valahol simlis a gőg, bele tétlen ördöge nyúl, kalamol, hogyha az elme betompul, s adja magát neki el és

Ma meddig él a vakhitünk még, mikor szakad botor heve, vajon, ha véget ér e torz lét, elégedett az Úr vele? Avagy ma lelkeink örökre