Kategória: Baranyi Imre

Mulass velünk, a búd temesd a borba, ne szegje holmi gáncs a kedvedet! Hisz elfeledve ballagunk pokolra, s a tetteinkre csak legyintenek. Nem ér a

Az álmok egyre csak fakulnak, sötétre vált a képzelet, hiába, messze még a holnap, nem élem át, az is lehet, hogy itt a vége már

Elfeledett sikolyán fut a lét, néma, sivár közönyünk belevás, messze nem oly sietős ma a tét, gyengül a hajdani tűz, a hatás langyosan úszik a

Ma átölellek, úgy ahogy rég karoltalak, de már csupán a múlt fonódik át puhán, a nemlét maradt utánad és bealkonyult, a délután az est felé

Ti nyári éjek, áramoljatok csak, öleljetek fonódva egyre át, amíg a kéj a vágyaimba úgy csap, akár a Hold a fellegen tör át. A csillagok

Még ideát múlik a lét, bús mosolyát úgy szövi szét, mintha sosem volna tovább, s futna velem már odaát.

Az elfogyó idő a lelkeinkre térdel, nyomasztja egyre búskomor tekintetünket, ha néha-néha még sután a Napba nézel, tudod hiábaság a részegült tekintet. A volt hited

Volt idő, mikor rajongtam érted, de mára messze tűnt a volt varázs, már azóta józanodva élek, le nem terít ma semminő hatás. Mert elült a

Lassul a tánc, beleroppan a lélek, halkul a távoli ének a szélben, újra magány ölel át, vele félek, éj szigorán lapulok feketébben, mint ahogy űr

Hallgat a lét, ütemet veszt benne a lélek, amint hallja fülével a váteszt, s rá feje részegen int. Moccan a volt hite, mégsem hajlik a