Kategória: Baranyi Imre

Baranyi Imre: Napnyugta

A fáradó Nap alkonyát utószor úgy ölelte át, akárha élte volna a láthatár mögé bukó, a végtelenbe lankadó parázs, mi eltakarva meg is hal esti

Baranyi Imre: Májuséj

Tavaszlik és a lét ölel, amott a májuséj közel teríti édes illatát, körötte lám, az orgonák susogva bújnak össze mind, a Hold kerekdeden tekint, ezüstbe

Baranyi Imre: Ölelések

Elfeledett ölelések a szélben foszlanak el, s örökén az idő csendesedik bele már, csodaszépen jönnek az éjben az álmok elő. Régi szerelmek után kap az

Baranyi Imre: Cseresznyefámhoz

Levélruhája még rügyekbe bújva alussza egyre boldog álmait, az ága közt a szél remegve fújja a kertek illatát, elandalít az égi tünde báj, e játszi

Baranyi Imre: Késő őszi csillagok

Novemberéji csillagok, ragyogjatok csak egyre fenn, de már közelg a tél amott, mi durva, zord időt jelent, a fellegén takarja el szemünk elől varázsotok, temetni

Baranyi Imre: Önmagát faló

Mintha volna éji látomás, mi messzi, ős-ködökbe bújna, néha készakarva visszavás, dohos fogak között csikorgva. Megrekedve lét határain beteg világom így üzenne, forr az ég

Baranyi Imre: Szárnytalan

A múltba veszve századok görögnek, a szürkeség ölelte félhomály derengi csámpa lépteit mögötted, a rád törő magány csakúgy zihál, amint befog, magába zárja lelked, kifosztva

Baranyi Imre: Az új végeken

A múlt merengető ködében újra előkerült Balassi lantja húrja, mi lágyan énekel szelíd dala, akárha volna nemzedéknyi himnusz, fején virulna bárha némi mirtusz, amint vidítja

Baranyi Imre: Est a rónán

A februári Nap letűnt a rónán, utána gyorsan alkonyodni kezdett, a félhomály a tág mezőkre hullván ölelte át melengetőn az estet. Amott öreg tanyának ablakában

Baranyi Imre: A lelkeink ki félti?

Be szépek és kikezdhetetlenek lehettünk, hiszen megannyi hév feszült a melleinkben, de mára mondd, e lázadó erény hová tűnt, miért hanyatlik egyre agg kezünk erőtlen?