Kategória: Baranyi Imre

Már levelek fedik el nyomainkat, régi padunkon az ősz szele jár, volt szerelem csituló szava ringat, messzire szállt heve ím tova már. Lassan enyésznek az

Az arcodat belepte már az ősz, avarja álmaink takarja, felette jár a szél, a volt közös dalunk a messzeségbe fújva. Ezer darabra tört tükör mögött

Őszbe sodorva a rőt levelek már hullanak egyre a part fövenyére, elfogy a kerten, a réten a nektár, tétova, tompul a Napnak a fénye. Színeket

A nyár után az ősz következett, a fáknak ága újra pőre lett, a gondolat borongva hervadott, az éjszakák, s rövidke nappalok a lelkemet szorítva múltak

Ha jő az ár, vitára nincs idő, kemény a víztömeg, nem alkuszik, a harci lendület hiába nő, ha kénye ránca homlokán virít. A balga nép

Még feleselnek a fények az ősszel, langy karolásuk a lombokon át úgy parolázik a lenge idővel, mintha viselne rubin koronát. Persze, hiszen lebegő sugarukkal visszaidézik

Szomorgva néz a Hold az ég alól, a csillagok között szelíden a nyári éjszakák felől dalol bohón a hűvös esti szélben, hiszen hiába félti illatát,

Még idevárlak a fűzfa alatt a gyalult fapadunkra, tétova lelkemen olvad a nyár, melegén elidőz még lágyan az ősz, a gyümölcseit önti a nagy garabolyba,

Setten a hajnali csendben az éj, puha vánkoson álmok alélnak, hallgat alatta kitátva a mély, közeleg tenyerében a holnap. Halk mosolyát szövi szét a remény,

Az ember élte alkonyán letérdel, kezét az ég felé emelve szól: Uram, tudom karom kevés mit ért el, de kedvedet kerestem, ámde jól behúztak engemet