Kategória: Baranyi Imre

Baranyi Imre: Gazdátlan kert

Amíg a józan ész csak áll, remeg, gyerekseregre vár, s a gyávaság reményt öl el, a változás nem is jön el. Virág helyett a gaz

Baranyi Imre: BEHÓDOLÁS

Én mást akartam és nem ezt a végtelen sivár világot, nem bőrön átütő repeszt, de már hiába is kiáltok, a tört palack a szellemet aligha

Baranyi Imre: Alkony a rónán

Az alkonyat leszállt a rónaságra, üres tanyák között szitál a csend, körötte leng a mélabú magánya, megannyi régi kép fakón dereng. A kút göcsörtös ágasára

Baranyi Imre: EL

A végtelen sötét alól a fénysugár az űrbe tart, hiába fogja száz pokol, szorítja sziklapart, utat hasítva vágtat ő sietve már az ég felé, hol

Baranyi Imre: HÓVIRÁG

Tél szorítja még a tájat, bár az enyhülése várat, kandikál a hóvirág, mintha testet öltve végre szítna vágyat új reményre, szórva szét az illatát. Bimbaján

Baranyi Imre: HAJNALODÓN

Az éji óra lágyan andalog, amint a játszi szél lebegteti, de áthajolva égi szólamok között a hajnal integet neki. A titkok elcsitulnak álmodón, a lét

Baranyi Imre: ŐSZI MAGÁNY

A félhomályra gyertya gyúl, s a lángja reszket egyre, a lelkemen gyanútlanul a lelkedet keresve melengi át a kisszobát, a falra vetve árnyát, ölelve illatával

Baranyi Imre: ÉNEK A SZÉLBEN

Süvít a szél a téli kerteken, a föld alatt magok remegnek, komor világom arca vértelen, keletre nézve egyre retteg, vajon maradt-e mára győztese a gőg