Kategória: Baranyi Ferenc

Hol voltak akkor ezek, amikor zengett az ég? Amikor fogtuk az ásó – és nemcsak a zászló – nyelét s beszórtuk hit kölesével a földrész

„Jégkor, vízözön, Föld-tavasz, özöntűz? Mi hoz holnapot?” (Juhász Ferenc: Mi lesz még?) Pipacs a gazból ki se látszik, mag az ocsúból ki se látszik, lámpa

Én menjek el? A tömjénfüst gomolyogjon odébb, mert a templomban az ördög vert tanyát? Én menjek el? Órástól a torony? Nem pedig a harang, amely

Fáradt vagyok. Túl nehéz már a járom. Lehet, összeroskadok, de én már szinte várom. Hetvennyolc évesen mi maradt bennem érték? Egyáltalán: mire vagyok használható én

Ha elhagy, nem halok bele, csak nem marad okom, hogy éljek. Mindenem ő – s én mindene. Mégsem maradhatok vele. Árnyék leszek csak nélküle, mit

Lemondanak még rólam egynehányszor – a kárörvendők szívesen temetnek. Akiknek talmi harsogás a mámor – ugyan miért is értenék a csendet? A kóbor ihlet hosszú

Szeme körüljár íves fecske-pályán, szerszámai: bot és erős tekintet, a vállaira bolyhos nyári alkony melegre szőtt sugár-subát terített. Parcella-birkák jószemű juhásza, jószágait a rend nagy

„Olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét.” (Niccolò Machiavelli: A