Kategória: Baranyi Ferenc

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak, csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak, hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt? Elmaradtak a

Csak az zavar, hogy csöppet sem zavar már a géppisztolyok éles vakkanása, az egykedvű közöny árkába lelkünk halk összerezzenéseit beásta. Mikor kirándulóként jártam erre: még

Mint a húr-inú gazella lába lopva peng a kőre – az a lány is pillanat volt: felvillant s eltűnt örökre. Karcsu táncdal ütemére érintett meg

„Ő, aki számára az életnek nem volt értelme önérzet nélkül, ingerültséget keltett mind- azokban, akiknek nem volt önérzetük, vagy elveszítették a lelkiismeretükkel kötött kü- lönböző

A múlt viharát – gyakran csontig-ázván – kiállni nektek nem volt egyszerű, de a jövőt nekünk is csak szivárvány jelenti még, mert odébb a derű.

Itt már a szavak mitsem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. Az esztelen futással az ember néha fölhagy s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még? Bírod-e még a tempót?

Útra bátran kelek az argonautákkal, hiába háborog dühös Poszeidón: hajónk szilaj sirály, a messzeségbe szárnyal, s az aranygyapjúval tér vissza majd, tudom, vitorlánkat maga Minerva

Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak. Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt. Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és magad