Kategória: Baranyi Ferenc

A kapu szárnyait kitárja s visszafogón ölel utánad, ijedten ballonodba kapnak a tüske-körmű bokorágak, a semmi sűrű közepébe – mint éhes vércse – csap kezem,

Ez a nép, ez a halkszavú, a Dunán és a Tiszán innen, születésemtől fogva bent uralkodik a sejtjeimben, pannon mosoly, szabolcsi düh e földön halk

és dacos kalózhajónk engedelmes már a szélnek durva gyönyörtől halad s kifinomult kín felé megy vállainkban még zokog éhes ujjakról az emlék érintésük fodrozott –

Éjszaka a kedvesemmel szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről a visszatükrözött csillagokat s a teli szakajtót egy topolygallyra tettük. Amíg alatta csókolóztunk: vásott szellő kúszott fel sebesen

Lányok és asszonyok, forralt borok a télben, zongorafutamok az autótülkölésben, lágyan-hazug szavak a durva nyílt-beszédben virágba botlani segítsetek nekünk. Lányok és asszonyok, rezgések béna ágon,

Köszönöm, Uram, hogy korán kitéptél a simulékony kispolgár-világból, mert így normális ember vált belőlem és simaságom eltűnt, mint a kámfor. Szidtalak gyakran Téged és a

Csak azt utáltam mindig én: az ábránd tűnte után a reggel szabta mércét, midőn az éjjel még vakon kívánt lányt elemzi már a józanult öt

Csak azt utáltam mindig én: az ábránd tűnte után a reggel szabta mércét, midőn az éjjel még vakon kívánt lányt elemzi már a józanult öt

minden parasztgyerek falumban a tanítónő fiát tisztelte bennem s a földbirtokosék pufók fia egyforma gőggel nézett át felettem parasztnak úrfi úrfinak paraszt maradtam mindig –