Kategória: András Adél

Szimkének négy hosszú karja van. Kettővel átölel, eggyel az arcomat simogatja, egyet a fejem alá tesz. Belefúrom az arcom a puha párna-karba. Tulipánillata van. Anyának

Megremeg, ahogy ledobja magáról a plédet. Alig fűt, egyedül nem bírja fizetni a gázt. Felveszi a nagy, pufi kabátot, és kimegy a kertbe. Levágja a

Sokan elkísérnek. Zavartan tocsognak a sárban. Meglepődnek, hogy Joplin szól. Zuhog az eső, peregnek a baráti könnyek. Hol voltak eddig – dühöngök. Ott voltak, míg el

– Jó napot! Foglaljon helyet! Az iroda funkcionális, élettelen. Akárcsak a mozdulatlan, fiam korabeli személyzeti főnök. Mereven leereszkedem a székre. Nem tudom felakasztani a táskát

Az esőgyűjtő hordónak már csak az aljában lötyög egy kis víz. Feltöltöm a régi, alumínium kannát belőle. A hortenziabokrokkal kezdem a locsolást, mert nehéz labdafejük

Ennyi tehetetlen boomert! Hetek óta ülnek egy bugon, amit egy pár soros kóddal meg lehet oldani. Na persze, azt a kódot meg is kell írni.

A sarokban hatalmas pókháló, az ablakpárkány poros, a linóleum foltos. Alaposan ki kell pucolnom a kéglit, mire Noémi hazajön. Miközben bekapom a fém éjjeliszekrényen hagyott

Linda óvatosan meglibbentette a függönyt, és átlesett a szomszéd kertbe. – Mi a bánatot sütnek még mindig? – Ne foglalkozz velük állandóan! – szólt rá

Kobak könyve. Imádjuk a tizenkét sofőr figuráját benne. Egy bajuszos, egy pepitasapkás, egy kefehajú, egy nagy orrú – saját krumpliorrom okán ez utóbbival különösen szimpatizálok

Szabálytisztelő sofőr, most mégis jócskán túllépi a sebességhatárt. Szokatlanul furán érzi magát, nem beteg, de nem is egészséges. Megbomlott benne az egész egysége. Nem kerek,