Kategória: Albert Zsolt

Az éjszaka most lopakodik át a határon, felszedi a lehullott békét. Sáros fiúk, fél fiak. Reggelre vissza kell érni, értelmet keresni, vagy otthont a romokon,

Amikor várni kell és nem látsz közeledni senkit, az pont olyan, mint az autópályán gyalogolni egyedül. Csak a szalagkorlát kísér, és ha érezni lehet némi

Miután este bezárul a táj és elfelejt kezet nyújtani, vakon még érzékelhető marad a valóság. Sötét illata ismerős, a kanapé felett zöldellő fenyves ível át.

Csak te olvashatod le arcunkról a kétségbeesést, aki fentről esőt küldesz. Amíg ázunk, sárrá válik a föld, s közben nézünk felfelé hallgatva, ahogy a zivatarból

Megfagyott égitest az emeletes házak falai között, beszorult hang vagyok a test lépcsőházi folyósóján. Kitágult pupillák ragyogása, késő esti panelek, mellkasomon csillagok, a tejút tüzében

öt után értem haza délutáni migrén csillogott angyalkardok hegyén ők már nevetve legyőzték de fejemben még hasítva nyomta az utcazajt fülcsengés ezüst tűhegyek csendek életkapszulák

Ha a folyó nem kanyarog és egyenesen visz, akkor könnyebben eljuthatok majd hozzád, talán egészen oda, széltől kérges tenyeredig. A bizalom fenntart, könnyű üzenetté válok,

Kilábalunk, ha lassan is, hátunk mögött elmosódott tegnap, megfertőzött sziget. Tiszta arany alig marad az emlékezetben. Kint a fény higanypatak, szétfutva terül. Igyekszik mindenfelé az