Kategória: Ágh István

Tüzes lepedővel beborít a nap, barmok tüdején elszorul a pára, bús ökörfejek összehajlanak, hab hullik, szájuk mészfehér virága: eladó minden, a drót szájkosár gyökérből rozsda

A partifecske égszakadást jelzett ittasodnak esőtől a földek. Dagadt kalászba csipnek a pityergő cafatos tollú fürjek. Piros lábakkal vénember baktat a csillogó legelőre, levett kalappal

Olyan este mint a többi flörtök flancok csillagok kapuk falak meg betörni való tükrök ablakok mint a többi estén polcok a cipőd sem változott kötőid

És lettek Vénusz hasonmásai függőleges csodájukból acsargó hiszterikák, a rágalom mai s minden idők álságától csapongó kígyókezekből font kosarai, beborítják, s a vétlen csupasz férfit

Burkolózz barna kabátba, de ha hó jön, vedd föl a zöldet, öltözködj havazásba, a havak, mint fára ömölnek, nem kopasz ágra, de karácsonyfára, csöndíts, lehelj

Elvesző lépted után, mintha sohasem láttalak volna szerelmem, búcsuzás után édesanyám, mintha nem is te szültél volna engem, üres asztaltól, társaim, egyedül eltántorgok kézfogásokból kioldódva,

Álmom rám terülő selyemtakarója, mint egy nyári mező, félrecsúszott rólam, néztem a sötétbe, mint a vak, bár látok, hideg falra ébredt félénk tapintásom, még az

Fejemnél pohár szóda. Ruháim széjjelszórva. Vergődő gúnár az ingem, ott lóg az ajtókilincsen. Agyam, torkom kiszárad, susog a láz, a bánat. Füst levelezik számból. Elfogyok

Bagoly ütötte az eget, mint áhítat a lelkemet. Csillagok aranyseprője lengedezett a hegytetőre. Társai vadaknak, fáknak erdészek köhögtek, pipáltak, ahol a csapás sötétlett pipájuk pirosan