Kategória: Ágh István

Burkolózz barna kabátba, de ha hó jön, vedd föl a zöldet, öltözködj havazásba, a havak, mint fára ömölnek, nem kopasz ágra, de karácsonyfára, csöndíts, lehelj

Elvesző lépted után, mintha sohasem láttalak volna szerelmem, búcsuzás után édesanyám, mintha nem is te szültél volna engem, üres asztaltól, társaim, egyedül eltántorgok kézfogásokból kioldódva,

Álmom rám terülő selyemtakarója, mint egy nyári mező, félrecsúszott rólam, néztem a sötétbe, mint a vak, bár látok, hideg falra ébredt félénk tapintásom, még az

Fejemnél pohár szóda. Ruháim széjjelszórva. Vergődő gúnár az ingem, ott lóg az ajtókilincsen. Agyam, torkom kiszárad, susog a láz, a bánat. Füst levelezik számból. Elfogyok

Bagoly ütötte az eget, mint áhítat a lelkemet. Csillagok aranyseprője lengedezett a hegytetőre. Társai vadaknak, fáknak erdészek köhögtek, pipáltak, ahol a csapás sötétlett pipájuk pirosan

Csillagok királyára néz. Zöld nyárson tányér, sárgaréz. Vibráló-bársony lépesméz. Fejemnek talált csöndesség. Szerelem kétszáz zöld ágyban. Középen selyemruhában meddő szűz fekszik magában, könny kékellik a

Eljöttünk mindannyian. Otthon csak kinőtt ruhánk, kétes hírünk, vénasszonyok szájától elfelejtve romlunk egyenként, anyánk sem tudja merre. A reménység telepén lődörgünk szabadnapokon, zsebünkben cirkuszjegyek, szétmorzsolt

Ezt a szerelmet szívem kivesse zuhanjon messze oda aki adta a nő álmába mint féreg az almába minden mozdulatába mint szél a Dunába onnan zuhanjon