Kategória: Ady Endre

Várni, ha éjfélt üt az óra, Egy közeledő koporsóra. Nem kérdeni, hogy kit temetnek, Csöngetyűzni a gyász-menetnek. Ezüst sátrak, fekete leplek Alatt lóbálni egy keresztet.

Kipányvázták a lelkemet, Mert ficánkolt csikói tűzben, Mert hiába korbácsoltam, Hiába űztem, hiába űztem. Ha láttok a magyar Mezőn Véres, tajtékos, pányvás ménet: Vágjátok el

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: Veréshez szokott fajta, Cigány-népek langy szivű sihederje, Verje csak, verje, verje. Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: Én

Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar. Ezt a vad mezőt ismerem, Ez a magyar Ugar. Lehajlok a szent humuszig: E szűzi földön valami

Nekem egyforma, az én fülemnek, Ha kéj liheg vagy kín hörög, Vér csurran vagy arany csörög. Én tudom, állom, hogy ez: a Minden S hogy

Bibor-palástban jött Keletről A rímek ősi hajnalán. Jött boros kedvvel, paripásan, Zeneszerszámmal, dalosan És mellém ült le ős Kaján. Duhaj legény, fülembe nótáz, Iszunk, iszunk

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok, Pocsolyás víz, sás, káka lakják. De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna Oceánig hordják a habját. S ha rám dől a

Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek. Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény. De,

Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sujt és szeret: Tüzes, gyors sziveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek. Az Illés-nép Ég felé rohan S

Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Verecke híres útján jöttem én, Fülembe