Ádám Tamás magyar újságíró, költő, szerkesztő Balassagyarmaton, 1954. szeptember 3–án született, szülei Ádám József és Kuris Gizella. Gyermekkorát Ludányhalásziban töltötte. Szegeden érettségizett, majd Budapesten szerzett
Göcsörtös fák alatt kifehéredett kottafejek táncolnak szemem előtt, reszkető ágakról gyűrött vászonlepedőbe hullanak szelídgesztenyék. Alig hallható, ahogy partitúrát lapoz a szél. Felsajognak a májusi bokrok,
Fényképalbumot lapozgatok, celofán csörög, szikkadt lepkeszárnyak lebbennek visszafele az időben. A sötétkamrában tusoló nők bőrén örökre megmarad ujjaim nyoma. Sárgulnak már a fényképek, mintha a
Nem mondok újat, szaftosat, falvédőre varrt émelyítő részigazságokat, de bizony a nyíltság ideje lejárt, fedezék mögűl csattannak ismeretlen szavak. Ilyenkor látomások gyötörnek, elfeledett szarvasok agancsaitól
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
Halovány vagy, sápadt és veszedelmes, homlokodon karmolások, csuklódon tapinthatóak az erek. Elmarad a madáretetés. Hófoltokba öltözött szeplőiddel játszik a februári szél. Kialvatlan kertekben jártál, ahol
Először a mozdulatlanság, aztán az utánozhatatlan mozdulat, megmásíthatatlan, el nem feledhető. Szeme lassan barnul, pedig eredetileg kéknek álmodta az Isten, mert a Teremtő az ég
Most leporolhatod minden lányregényedről a romantikát. Hogy maradjon remény: fehér orgonát téphetsz, ujjaid közé tűzheted. Jól van, nem sértegetlek, mellém fekhetsz, mint régen, amikor még
Baranyi Ferenc Ősszel a fák gazdagok, számlálatlanul szórják halni készülő leveleiket, bronzba hajló sárga pénzzel fizetnek a tiszta szavakért, nem vagyunk koldusok, könyörögni fölösleges. Amikor
Írom: végtelenbe futnak a villanydrótok, holott a sarkon vége mindennek. Verebek rondítanak vállamra; a vers kedvéért szépítettem kicsit a szaron. Füst Milán mondta tán, ablaktörő
