
Tóth Krisztina: Filmkockák
zúgás lassítva gördül át a szőnyeg négyzetén a szűk szobában matrac hátizsák kőkandalló a tűz nem ég öblében újságok cipők vázában egy papírvirág bejön hozzám

zúgás lassítva gördül át a szőnyeg négyzetén a szűk szobában matrac hátizsák kőkandalló a tűz nem ég öblében újságok cipők vázában egy papírvirág bejön hozzám

I velem iszik a kavargó sötét – poharunkban hiány kortyonként érzem a bennem halványuló esszenciát „régebben nem bántott ennyire az elmúlás” – akarom hazudni homályon

Á, a mi fiunk nem olyan, mint a te lányod. Dehogy. Bár mondja, mondogatja, hogy jó volna eladni a lakást. Ő eleve a közepébe vág,

A csontsíneken tovarobog a délután bár a szemafor feketét jelez A talpfákból kiálló szálkák alkalmat adnak hasonlatra rímre: távírópóznák Szomjúságba torkolló folyó üdülőtelepét látom: alfa

Zsírcseppmennyország. Tökéletlen kezektől koszos terítő. Rizsharmónia. Megbundázott csirkecomb ubisalival. Porcelánzajban félbeharapott szavak. Sütin fognyomok.

”Az én szívem játszik, ingemen átlátszik„ /Nagy László: Az én szívem/ Legvadabb vadban királyi hajtás, Fordított harang és szivárvány. Zöld tüskével ölellek szabaddá, Bogáncsszívem a

Nagycsütörtök A pókháló égig ér, szárad sok örömkenyér, repked a moly, nő a lom, roskad a világhalom. Vágyva vágytam veletek borom együtt inni meg, Testem,

Villa, izom, tányér, ágy, Nyugat, nyugdíj, bor, eső, Hajszál, könny, csepp, sírás, Kellett, ok, én, Te, ő, Köpés, tükör, dőlt, betű, Száraz, száj, nyitott, ablak,

óriást paskolt belőled a szó, tündérporral szórt, cirógatott, belőlem görbe hátú törpét gyúrt, szurkos főzetben fürdetett, góliát lettem mégis, tövislabirintuson át vontam magam, bőröm parázs

Miért jó a magány, mert nincsenek szavak Csak a csend ölel át, zavarni őt nem szabad A dübörgő nappalok kopognak szüntelen Ám a lélek zárva