
Fábián István: 2026. OKTÓBER 23. (vers) – Nagy Imre (grafika)
talán ezért a napfényért hátrált még az ősz, a hetven év esője verte, kopott dizőz. magamtól lopott és ócska bár a rím, szögesdróttal bábúvá tekerve,

talán ezért a napfényért hátrált még az ősz, a hetven év esője verte, kopott dizőz. magamtól lopott és ócska bár a rím, szögesdróttal bábúvá tekerve,

ÖNARCKÉP TÖRÖTT HÁTTÉRREL 1989. március 15. Horváth Mihály Abroncsoson sorompónak ütközött !ha a szíved csontfehér is ha torkodig böffen a vér is kijártad minden iskoládat

Múlik kezünkből az írás: ötlábú csonka pók az ujjak. A tenyér a kézhátra hull. Van az egy és van a nulla. Kezeink megvakulnak, minden vonal

Bámul a tenger az égre föl, tükrébe az ég visszahull. Jégszilánkos pára tündököl – égtájakra feszített azúr ideghártya az ívelt horizont: szemhéja sosem csukódik, nem

Mennyi vezúvos, lávaburkolt hiány, kezek elmosott suhanása, mennyi megszűnt hely, mikben valaha laktam, kitöltöttem a múlás idejével. Ahol már nem lakom. Mennyi eső és mennyi

Ahol a kép olvasni kezd, ott a szó láthatóvá válik – Beszélgetés Fábián Istvánnal – Írta: Varjú Zoltán © DunapArt Magazin – 2026. 07. 31.

Templomharangban – fölnyílt szájüregben – harangszó dagad okádhatatlan, fehér falak közt parasztima: bimm-bamm, fehér voltam, fekete lettem. Hajléktalannak ágyazott ócska paplan: ázottan kussol Európa, az

Lélek bújó isten, változó a minden, utazó a kényszer. Napot lát, vagy holdat, lelkemre ült démon vár. Az időnek múlása, fejemre írt ódája, zavart a

Illatos ligetben, lombok hűvösében szólítjuk kedves madaraink. Galambok, verebek szárnya repes, mindent értő szemük szívünkre les, szembogár nem ragyog feketébben. Pázsitunk vaksötét falakhoz lejtő, földre

ÁPRILIS 16. A HOLOKAUSZT MAGYARORSZÁGI ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA [odakint fagy – idebent fagy]