Mennyi vezúvos, lávaburkolt hiány, kezek elmosott suhanása, mennyi megszűnt hely, mikben valaha laktam, kitöltöttem a múlás idejével. Ahol már nem lakom. Mennyi eső és mennyi
Ahol a kép olvasni kezd, ott a szó láthatóvá válik – Beszélgetés Fábián Istvánnal – Írta: Varjú Zoltán © DunapArt Magazin – 2026. 07. 31.
Templomharangban – fölnyílt szájüregben – harangszó dagad okádhatatlan, fehér falak közt parasztima: bimm-bamm, fehér voltam, fekete lettem. Hajléktalannak ágyazott ócska paplan: ázottan kussol Európa, az
Lélek bújó isten, változó a minden, utazó a kényszer. Napot lát, vagy holdat, lelkemre ült démon vár. Az időnek múlása, fejemre írt ódája, zavart a
Illatos ligetben, lombok hűvösében szólítjuk kedves madaraink. Galambok, verebek szárnya repes, mindent értő szemük szívünkre les, szembogár nem ragyog feketébben. Pázsitunk vaksötét falakhoz lejtő, földre
ÁPRILIS 16. A HOLOKAUSZT MAGYARORSZÁGI ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA [odakint fagy – idebent fagy]
Mikor rejtve marad a szó, és csak hitet kérve jó, ragyog a lelkem, szárnyalni lenne jó. Távoli akkor a végítélet, sorsára szabott minden élet, elveszettnek
Szavakban álló léptek, kitakart képzetek, kísérnek. Árnyékot vetett szép ígéretek, állnak sorban és csak kérnek. Ezek csak szavak, méltatlanok és zavartak. Fájó az ébredés, kitartó
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
Csalog Zsolthoz Már huszonöt éve halott, fekszik ugyanannyi éve. Vele párhuzamos vagyok, csak hogy élek, ennyit épp kivéve. Mint rozsdás szög asztallapba verve, koszlott abrosz
