
Fábián István: 2026. OKTÓBER 23. (vers) – Nagy Imre (grafika)
talán ezért a napfényért hátrált még az ősz, a hetven év esője verte, kopott dizőz. magamtól lopott és ócska bár a rím, szögesdróttal bábúvá tekerve,

talán ezért a napfényért hátrált még az ősz, a hetven év esője verte, kopott dizőz. magamtól lopott és ócska bár a rím, szögesdróttal bábúvá tekerve,

Rímszarvas leső vadászra les hajnallal megkövez az éjjel Keresztnevén szólítom a hóhért a bárd kisiklik mint a vonatok

Felszállnak a madarak. Viszik a rövidülő nyarak szerelemosztogató kegyességét. Megértem a sűrű erdők páradús aljnövényzetének, és minden haszontalan gyomnak honfoglaló terjeszkedését. Szemedet figyelem. Vagyok benne

Emléketek szaggatott képei Sorakoznak elmémben most, Ti fülledt, szomorú tengerparti, Zajosan csendes walesi bárok.. A Taff folyó partján sokat ültünk, Teraszon, esőben, fűtőtest mellett, A

kócos gondolatot fésülget a józan ész s határán túl összegyűrt galacsinok a régmúlt gondolat nyomok pedig mily csicskán szalutáltak szálltak, szálltak aztán megálltak úgy ültek

Csendesen vibrál a Szabadság híd az alatta reszkető víz színén. Bár mozog, mégis nyugalomban van a város. Egy futó trappol el mellettem, teli talpra lép.

Az elefántom a szoba sarkában áll, mindenki látja, de nem beszélünk róla. Óriási, ráncos lény, húsa rágós, zsírtalan. A kilövési engedélyt már megszereztem, tanácsolták is

Csípős már a hajnal, fűszál könnyet gyöngyöz, csurranó napsugár arannyal sző köntöst. Hulló rózsaszirmok táncolnak a széllel, szorgos méh keringőz, kacér százszorszéppel. S lám a

Sem a madárdallal kopogtató hajnal, sem a tegnapi rozsda színezte vízzel zuhanyzó reggel, sem a zenit fogasáról bő redőkben aláhulló dél, sem a Göncölszekéren farsangoló

Boldogság virág a gyermek, Lelkünk csodás dallama. Ahogy szemünk előtt felnő, Nekünk ő az áldás maga. Kincs ő, szívünk féltő dobbanása, A gyermek, ki életünk