Keresés
Close this search box.

Kárpáti László: Terápia

     Egy hűvös november délután egy öltönyös férfi érkezett a híres pszichológusnőhöz terápiára. Azon kevesek egyike volt, akiket egyáltalán nem zavart a modernkori csökevényes gondolkodású egyedek hozzáállása a lelki eredetű problémákhoz.
     “Minek mész oda? Milyen tanácsot tud adni neked egy ilyen ember?” “Nem is orvos ez, hanem valamiféle kókler. Pszichológia? Huh, az meg mi? Nem pszichológus kell neked, hanem egy jó asszony. Vagy egy jó kemény fizikai munka. Vagy…” és a sor folytatódott tetszőleges hozzáértői gondolatokkal.
     Főhősünket azonban mindez egyáltalán nem zavarta. Csak üres fecsegés volt ez. Zaj, nem több. Mint amikor az üregesre vájt tökök húsán keresztül fütyül a szél és oly hangot adat ki velük, mint amilyen a test maga volt. Ha korpulensebb, teltebb és öblösebb lesz a hang, míg ha cingár testet ér, akkor vékonyabb, szinte elhaló lesz a szél által keltett dallam. De a tartalma éppúgy semmilyen mind a kettőnek, mert ők maguk üresek és korhadtak legbelül.
     – Kezét csókolom. Bánky József vagyok és Mákosinszki doktornőhöz jöttem a kétórás időpontra. – mutatkozott be a férfi a recepciósnak.
     – Jó napot kívánok. Máris szólok a doktornőnek. – válaszolta egy kedves huszonéves gyakornok a pult mögül, majd megcsörgette a doktornőt.
     – Igen, Zsófia? – szólt bele egy érett női hang a telefonba.
     – Bánky úr van itt, doktornő. A kétórai időpontra jött.
     – Kérem, küldje be. – felelte a doktornő.
     – Máris. – tette le a telefont a recepciós, majd visszafordult a pácienshez.
     – A doktornő tudja fogadni, Bánky úr. A jobb oldalamon lévő ajtón nyisson be, majd egyenesen nekimegy az irodájának. El sem tévesztheti.
     – Nagyon köszönöm a segítőkészségét, kedves. – mondta a harmincas férfi, majd benyitott az ajtón. Miután becsukta azt, körbenézett, hátha nem csak egy ajtó fogadja a teremben. És valóban, a folyósón több ajtó sorakozott egymás mellett, és mivel a mérnök kíváncsi természet volt, ezért gyorsan átnézte a feliratokat. Volt itt pszichiáter, gyermekterapeuta, neurológus, szociálpszichológus és szociális munkás, de még iskolapszichológusi iroda is.
     – Hmm, hiába no. Ez mégiscsak a Lelki Bajok Otthona. – idézte fel magában az iroda nevét, majd odalépett a doktornő ajtaja elé. Az ajtó egyszerre nyújtotta a modernizmus egyszerű, letisztult és ritka kevés anyaggal operáló gondolatvilágát és valami rendkívülit. A faanyag nem préselt lemez volt, vagy pozdorja, de még csak nem is drága tölgyfa. Megjelenésre leginkább diófához hasonlított, világos barna színű volt, amely remekül belesimult az azt körbevevő falfelületbe. Igényes volt, mégis visszafogott.
     A kilincse azonban már jóval érdekesebbnek bizonyult a látogató számára, mint maga az ajtó. Amikor ugyanis kezét rátette, a hűs fém hirtelen mintha felizzott volna a kezében. Szinte olyan forró lett egyik pillanatról a másikra, mintha élő tűzbe nyúlt volna. Ez a fajta forróság más embert talán váratlanul ért volna, azonban Bánky Józsefet egyáltalán nem hatotta meg a dolog. Sok mindenen átment már.
     Az ajtó mellett jobbra egy elegáns felirat díszítette a falat: dr. Mákosinszki Helga, szakvizsgázott pszichológus és terapeuta.
     – Hmm, igazán biztató. – gondolta József, majd lenyomta a kilincset és benyitott az irodába.
     Az iroda szintén a modernkori trendeket követte: bútorzatát az a letisztult formavilág jellemezte, amelyet leginkább a helyi IKEA üzletben és az online elérhető bútorok és kiegészítők garmadáján keresztül lehetett felépíteni. (Mindezt persze viszonylag jutányos áron a tömeges megrendelés okán.) A falakat leginkább a tengerkék világosabb árnyalata jellemezte, amely némiképpen nyugtatólat hatott a betérő lelkek számára, noha a depressziósoknak még ez az árnyalat is elég sötét és nyomasztó volt. A bútorok egytől-egyig színes, ám nem rikító árnyalatban pompáztak. Kivétel a szomszédos szobában lévő asztalt, amely mellől frissen emelkedett fel egy női alak. Az az asztal ugyanis szürke volt, bár a megvilágítástól függően akár ébenfeketének is láthatta az, aki ide betért.
     A falakat különböző mandalák és egyéb képek díszítették: Józsefnek ezek közül különösen tetszett az az alkotás, amely Leonardo da Vincinek az emberi test anatómiáját mutatta be, és amelyet már volt szerencséje élőben is megcsodálni Olaszországban. De akadt itt festmény másolat például a Sikolyból is. Valahogy óhatatlanul azt érezte az ember, hogy itt komoly lelki problémák lakoznak, amelyek feltárásához kell a szakértő kérdező és a biztos, rendületlen és elhivatott jellem egyaránt.
     – Jó napot, Bánky úr. – köszöntötte a harmincas férfit egy kellemes, érett női hang. A férfi levette fekete kalapját, hogy illendően köszönthesse a hölgyet. A doktornő igen dekoratív jelenség volt, mi több, már-már csábítónak hatott az agglegény számára.
     Rozsdabarna hosszú haját feltekerve, kontyban hordta, mint valami Gordiuszi csomót. Szeme zöld volt, méregzöld, mintha egy sűrű sötét erdő esszenciáját próbálták volna a szemeibe csempészni. Arca kissé szigorú volt. Talán csak a hajviselete miatt, tekintete pedig kemény és parancsoló. Nem olyannak tűnt, mint akit bárki is vitapartnerének szeretne kapni egy beszélgetős műsorban. Mosolya, ha volt is valaha, sikeresen eltűnt az évek alatt. Hogy pontosan hány éves lehetett a doktornő, József nem tudta volna megmondani, mivel a ruha igen sokat eltakart, a doktornő pedig rendkívül elegánsan és divatosan öltözködött. Hősünk úgy saccolta, hogy valahol harmincöt és negyven között lépdelhetett a lélek doktora az emberi élet idővonalán. De persze, tévedhetett is, hiszen a férfiak legendásan rosszul saccolják meg a nők életkorát (legalábbis a nők szerint). Megkérdezni pedig egy nőtől az életkorát felért a szemükben egy vérig sértéssel. Holott a teremtés koronáinak a szemében az csupán egy számadat volt, amit kizárólag a tizennyolc-pluszos kategória alatti és a hatvan feletti hölgyek esetében volt erősen ajánlott figyelembe venni.
     A doktornő közelebb lépett Bánkyhoz majd kezet nyújtott neki. A férfi határozottan rázott kezet vele. A hölgy, noha a gyengédebbik nem képviselője volt, mégis már-már férfiasnak mondható kézfogással fogadta a vizsgálati személyt. Bőre egyszerre volt a selyem egyik legpuhább változata és az edzett acélnak az emberi húsba zárt valóságból egy apró szelet. Rendkívül izgatta ez a kettősség Józsefet. Valahogy érezte, hogy a vele szembenálló nő a női nemnek egy igen ritka példánya lehet. Valami földöntúli jelenséget vélt felfedezni benne. Valamit, ami erősen izgatta a fantáziáját.
     – Nos, Bánky úr, mi járatban van errefelé? – kezdte a doktornő a felvezetést. Nem mintha nem tudta volna viszonylag pontosan pusztán az előzetes telefonos beszélgetésükből megmondani, hogy mi baja Bánkynak. A magabiztos és nyugodt külső alatt egy kissé paranoiás és állandó izgalomban forgolódó lélek pihent. Valaki, akit állandó tettvágy hajt, mindig mindenhol ott akar lenni, mintha valamit mindig keresne. Mintha valami hiányozna az életéből. Talán a nyugodt családi fészek? De hiszen távol él a szüleitől, akikkel egyébként jó kapcsolatot ápol. Esetleg a karrierjében lehet valami hiba? Ugyan már, az apja ismert mérnők és ő is ezt a szakmát választotta magának. Ráadásul úgy, hogy a szülei nem is erre akarták őt terelni. Ő pedig igencsak élvezte a maga választotta szakterületet, főleg mióta a mesterséges intelligencia egyik hazai kiválóságává sikerült avanzsálnia alig egy évtized külföldi tanulást és tapasztalást követően. Karrier és család tehát pipa. Ott látszólag nincsenek komoly gondok. Hmm.
     – Kérem helyezze magát kényelembe itt a heverőn. – biztatta.
     József eddigre már felakasztotta kabátját a közelben álló ruhafogasra és elhelyezkedett a kényelmes, ámde mégis erős bútor feszes testén. Ahogyan hátradőlt a felületen, teljesen átadva magát a bőr, fa és fém masszív együttesének, orrát hirtelen megcsapta valami újnak az illata. Még nem tudta pontosan megmondani, hogy mi az, csak érezte az illatot. Egyszerre volt enyhén édeskés, nyugtató hatású, másrészt merészen élénkítő. Valami, ami mintha el akarta volna nyomni, akár az álom egy hosszú nap után, hogy aztán a másik pillanatban felverje a legmélyebb álmából és magával ragadja. Hogy hová? Maga sem tudta volna megállapítani. Talán táncba vitte volna az eleven tűz körül. Vagy az őrület feneketlen mély tengerébe taszította volna. Esetleg a világűr kietlen sötétségébe temette volna el. Akárhogyan is, Bánky Józsefet felcsigázta az illat.
     – Remélem nem zavarja, hogy meggyújtottam néhány füstölőt, mérnök úr. Tudja, segítenek a pácienseknek ellazulni, így könnyebben a felszínre törhetnek azok az elfojtott vágyak és élmények, amelyek esetleg károsan befolyásolják az életüket.
     – Értem. Nem, nem zavar az illata. Csak tudja, szokatlannak találtam ennyifajta illat összekeveredését.
     – Valóban? – kérdezett vissza kissé csalódottan a doktornő.
     – Igen, kérem. Tudja, az én munkámban a pontosság és a világosság mindenek felett álló erények. Mindig erre törekszem.
     – Értem. – nyugtázta a lélekbúvár.
     – És mint ilyen, kizárt dolog, hogy bármi kesze-kusza vagy pontatlan legyen. Mind a leírásokban, utasításokban, mérésekben, de még a szavainkban is törekszünk erre. – folytatta a mérnök.
     – Ha jól értem amit mond, akkor Önnél teljesen kizárt, hogy bármi, ami nem odaillő vagy összepasszoló legyen, helyet kapjon az életében? – kérdezett vissza a doktornő, miközben összefoglalta páciense szavait.
     – Pontosan. “Rend a lelke mindennek.”
     – És mondjuk mit szól az olyan dolgokhoz, mint az édes-savanyú szószok, a mézes-mustáros csirke vagy éppen a sós mogyorós tejital? Hiszen azok egyáltalán egymáshoz illő elemek. Egymás ellentétei. Vagy tévedek? – provokálta kérdésével a mérnöki tudományok szakértőjét a lélek doktora, miközben elfoglalta helyét a kanapé mellett és kezébe vette tollát és jegyzettömbjét.
     – Nem egészen erre gondoltam, kérem.
     – Csakugyan? Azt hittem, hogy a fenti dolgok egymásnak teljesen ellent mondanak és mint ilyen, nem illenek bele az Ön által felvázolt világképbe.
     A mérnök felsóhajtott és miközben nagyot szippantott a különleges füstölők illatából, újra belefogott okfejtésébe.
     – Köztudomású, hogy az édes és a sós, vagy a fűszeres és az édes ízek összefonódása kifejezetten kellemes és újszerű ízt képes teremteni, ami az ízlelőbimbók számára különösen nagy élvezetforrása tud lenne. Jó magam szeretem az indiai és az ázsiai konyhát is, noha mind a kettő szívesen keveri az édes és a sós vagy fűszeres ízeket. Mindezt azért teszi, hogy valami sokkal finomabbat és többet hozzon létre, mint az eredetileg volt.
     – Folytassa, kérem. – biztatta az orvos, miközben jegyzetelt.
     – Ugyanígy nem vagyok ellensége mondjuk a szokatlan formavilágnak, látványnak vagy tervezésnek, ha annak valódi célja és rendeltetése van. Ám pusztán azért, hogy valamit “feldobjunk”, hogy megbontsuk a rendet, azt a rendet, ami hosszú idő alatt alakult ki és ami jónak mondható, azt nem tudom támogatni.
     Monológja előadását a toll halk percegése követte, ahogyan Mákosinszki doktornő jegyzetelt.
     – Röviden ennyi.
     – Tehát nincs ellenére egy kis káosz az életében, ha az bizonyos rendeltetéssel bír, ha jól vettem ki a szavaiból.
     – Pontosan. A káosz szerves része mindannyiunk életének. Például, amikor egy közlekedési baleset folytán felborul a forgalmi rend, akkor arra kell törekednünk, hogy gyorsan helyreállítsuk az optimális állapotot. Tehát, sérültek ellátása, roncsok eltakarítása, halottak eltemetése, útszakasz megtisztítása. Ennyi. És persze, – tette hozzá, – ez önmagában még édeskevés. Törekednünk kell arra, hogy a jövőben az esetleges hasonló események ne ismétlődjenek meg.
     – Úgy látom, hogy Ön a gyors és hatékony beavatkozások, illetve a szenvtelen, ámde preventív megoldási módokat részesíti előnyben.
     – Ezt magam is így gondolom.
     – Esetleg valami magasabb rendű cél felé törekszik, amikor ilyen gondolatok és tettek vezérlik?
     Bánky elgondolkodott egy pillanatra, miközben kissé megfeszítette testét a heverőn, majd újra mélyet szippantva az egzotikus illatorgia lágy táncából visszakérdezett.
     – Bocsánat, de nem egészen értem a kérdést. Megismételné, kérem?
     – Csak arra céloztam, hogy amilyen szenvtelenül képes volt az előbb leírni, hogy egy közúti balesetnél milyen eseményekre kell odafigyelni, ráadásul mindezt tényszerűen, bármifajta empátiának a sugallata nélkül, az olyan érzést keltett bennem, mintha valamiféle magasabb rendű célnak rendelné alá a dolgokat. Mondjuk, törvényszerűségeknek, ha úgy tetszik.
     – Így már értem. Nos, mivel mérnök vagyok, így az én hivatásomban ritkán beszélhetünk érzelmi töltetről vagy hasonlókról. Nálunk fogalmak vannak. Összefüggések. Törvényszerűségek, ahogyan Ön is utalt rá. Rendszerek. Ha mindezek nem léteznének, a káosz erői elszabadulnának és átvennék az uralmat a rend felett. Az pedig beláthatatlan következményekkel bírna az életre nézve.
     – De még milyen beláthatatlan következményekkel. – suttogta magának Helga.
     – De nem értem pontosan, hogy mire is akart kilyukadni a fenti kérdéseivel, doktornő.
     Mákosinszki doktornő megállt a jegyzetelésben és letette a tollat. Köhintett egyet, majd csendben átolvasta a jegyzeteit, miközben a páciensét hagyta kétségek között örlődve a heverőn elpihenni.
     – Nos, ahogy én látom, Bánky úr, Ön rendkívüli módon hisz a rend mindenek felett állóságában. Már-már megkockáztatom, hogy kényszeresen bízik abban, hogy a rend minden esetben jobb és helyénvalóbb, mint bármi más. Mondjuk egy kis gátak nélküli tombolás. Valami vad és felszabadító kiáradás. – búgta, miközben kezével szinte sólyomként elsuhant a mérnök feje felett, nehogy azt mondhassa, hogy esetleg szexuálisan zaklatta. Pedig kedve lett volna a gondosan felépített rendjét kicsit sárba tiporni. Kicsit rendetlenkedni ezzel a visszafogott emberrel és megmutatni neki a szenvedélyek valódi erejét és hatalmát.
     Bánky maga is köhintett egyet, mielőtt választ adott volna a fenti felvetésre.
     – Azt hiszem sejtem mire céloz, doktornő. – kezdte.
     – Valóban? Kérem világosítson fel. – piszkálta kérdésével a másik.
     – Való igaz, hogy hiszek a rend hatalmában és szerepében, de nem tartom azt mindenek felett állónak.
     – Tényleg nem? Akkor esetleg… – vette volna át a szót a lélekdoktor, ám Bánky még nem végzett az okfejtésével.
     – Bízok az emberi fejlődőképességben és belátásban. A jóság és az együttműködés erejében. Vallom azt, hogy az irányított káosz sokkal jobb, mint a megzabolázatlan és felelőtlen erőhasználat. És pontosan tudom, hogy ez az, amit nem tudsz elfogadni, kedves társam. – fejezte be mondandóját, miközben felült a heverőn.
     – Ne ess ki a szerepedből, kérlek. – felelte halk elfúló hangon a mögötte ülő orvos és újból köhintett egyet.
     – Jól mondod. Szerep. Szerepet játszunk csupán, nem többet. – vágta rá a mérnök, majd felállt és feléje fordult. – Szerepek vagyunk csupán és nem többek. Ócska maskarák, amelyeket kényünk és kedvünk szerint vehetünk fel, majd dobhatjuk el, amikor már nem érezzük azt a magunkénak.
     Megállt a szoba közepén, szemben a doktornővel.
     – Én kész vagyok őszinte lenni veled, ha te is így teszel. Vagy még tovább szeretnéd az orvos szerepét játszani, kedves társam? – korholta a másikat.
     – Bánky úr, kérem, feküdjön vissza a kanapéra. Még nem ért véget a terápiás ülésünk.
     A mérnök, ahelyett, hogy válaszra méltatta volna, odament az ablakhoz, amelyben a füstölő égett, megfogta a kis tartótégelyt, benne a különböző illatú pálcákkal, majd komótosan kinyitotta az ablakot és egyetlen mozdulattal kivágta a francba a kezében tartott tárgyat.
     A hirtelen a szobába bevágódó szél egyetlen szempillantás alatt kivitte az ott terjengő illatfelhőt, megtisztítva annak levegőjét minden lazító hatású aromától, miközben helyét átadta a hideg téli szélnek.
     – MEGŐRÜLTÉL! AZOK A FÜSTÖLŐK AZÉRT VOLTAK, HOGY SEGÍTSENEK ELLAZULNOD! MEGNYÍLNOD NEKEM! MAGADNAK! – üvöltötte magából kikelve, székéből felpattanva Mákosinszki doktornő.
     Bánky eközben csendben becsukta az ablakot, majd hátát a falnak vetve ránézett a vérben forgó szemű vad teremtésre, akinek hirtelen kibomló haja átadta helyét egy loboncos fenevadnak. A lélekbúvár most leginkább egy szörnyűséges vadállatra hasonlított, amelyet sikerült iszonyatosan felbosszantani. Pedig látszólag egy apróság volt csupán, nem több.
     – Nahát kedves társam. Hogy te mennyire kiakadtál ezen az apróságon. Pedig az csak pár illatos rudacska volt, nem több. Miért kell ezen ennyire felhúznod magad?
     – Még hogy én húztam fel magamat, te vén pojáca! – folytatta önmagából kikelve Mákosinszki. – Azért gyújtottam meg azokat a különleges illatú rudakat, hogy végre képes legyél annyira ellazulni, hogy…
     – Feltárjam neked a saját valóm legbelső rejtekeit, ugye? – fejezte be a mondatot Bánky.
     A pszichológust meglepte a hirtelen jött fordulat. Nem számított rá, hogy páciense pillanatok alatt megfordítja a szokásos szerepeket. Hirtelen úgy érezte, mintha kezdené elveszíteni az irányítást.
     – Igen, pontosan ez lett volna a cél. Hogy valódi válaszokat adj a feltett kérdéseimre és eláruld nekem… – vette volna át a szót megint.
     – A legféltettebb titkaimat. Minden félelmemet és minden sebezhetőségemet, amire csak kíváncsi vagy, ugyebár. – zárta le a mondatot a mérnök.
     Mákosinszkit mintha ismét pofán vágták volna egy szívlapáttal. Ekkor döbbent rá, hogy hagyta az érzelmeit eluralkodni maga felett és ezzel kiesett a szerepéből. Restellte kétbalkezességét. Noha hosszú ideje gyakorolta mesterségének minden fortélyát, ezidáig mindig ő húzta a rövidebben ebben a terápiás sorozatban.
     Belebámult a Bánky melletti falon található tükörbe és nem tetszett neki a látvány. Nagyon elhagyta magát. Zihált és levegőért kapkodott, mint egy gyenge túrázó aki éppen most mászott meg egy nagyobb dombot. Vissza kellett szereznie a domináns helyzetét.
     Kiegyenesedett, majd újból összefogva a haját, rendben vágta azt. Megigazította ruháját, hogy úgy tűnjön, mintha mi sem történt volna itt percekkel ezelőtt. Amikor ismét szalonképesnek érezte magát, Bánkyra nézett és nyugodt hangon így szólt hozzá:
     – Azt hiszem, hogy a mai terápiás ülésünk ismételten nem érte el a célját. Ön továbbra is túlságosan is zárkózott és nem akarja elfogadni a felkínált segítséget, hogy őszintén beszélhessen az érzéseiről és az érzelmeiről.
     Visszafordult, hogy leüljön a székébe, miközben csak annyit mondott hátravetőlegesen:
     – A mai terápiás foglalkozásunknak ezzel vége. A jövő héten újra várom, mérnök úr.
     – Mitől félsz, kedvesem? – kérdezett vissza a mérnök.
     Némi hallgatás után érkezett a válasz.
     – Félni? Ugyan már! Én nem félek… – fordult vissza Mákosinszki, majd hirtelen megtorpant a válaszában.
     Bánky ott állt előtte. A férfi, aki eddig csendesnek és visszahúzódónak tűnt, sőt egészen befolyásolhatónak, most hirtelen fölémagasodott, mint egy hatalmas árnyékot vető hegy. Valami fölötte álló erőt látott maga előtt.
     – Akkor gondolom ez sem fog megijeszteni. – tette hozzá Bánky, majd jobb kezét a nő arcára helyezte és szájon csókolta.
     Mákosinszki először csak mintha áldozata lett volna a csóknak, csendesen tűrte azt. Majd amikor érezte, hogy a férfi nem tágít, visszatámadott. Ajka nekifeszült a férfiénak, mintha két sereg ütközne egymással. Eközben a nyelvek csatája zajlott odabent, amint az izgága nyúlványok vadul próbáltak felülkerekedni a másikon. A patthelyzet azonban most is garantált volt, bár hol az egyik, hol a másik pillanatnyi győzelmet el tudott könyvelni magának.
     A következő pillanatban már a kezek vették át a kezdeményezést és a férfié elindultak a nő nyakát hátulról megtámasztani, miközben a másik lefelé mozdult a domborzati viszonyokat feltérképezni. Amikor elért a női test kiszökellő domborulatához, erős fogásával mintát vett abból. Nem volt abban semmi hiba. Sőt. Kifejezetten tetszetős volt az.
     A nő sem volt azonban rest, két karjával gyorsan átkulcsolta a másik nyakát, amint mindketten belefeledkeztek a csókok csatájába. Ám itt nem állt meg nála a felcsapó szenvedélyek lángja. Nem bizony. Feszes és sportos lába átkaroló hadműveletre indult, amikor egyik oldalról becserkészte a férfit és hátulról magához közelebb húzta, miközben rést hagyott a pajzson, teret engedve neki a betörésre. Bánky pedig nem volt mulya és gyorsan felkapta Mákosinszkit, hogy kibillentse a helyzetéből.
     A nő ekkor még jobban belelendült az ellentámadásba és olyan vadul kezdett el csókolózni a férfivel, hogy az már szemérmetlenségnek volt mondható.
     Egy pillanatra mégis megállt az ütközetben: hátradőlt a férfi erős karjaiban és hátranyúlt. Rozsdabarna haja úgy omlott le, akár az ágyúgolyó ütötte várfal, amely amúgy is át akarta adni magát a győztes hadaknak.
     Bánky ránézett és elmosolyodott.
     – Még mindig gyönyörű vagy, te féktelen bestia. Te, kárhozatnak kapuja. – suttogta.
     – Milyen költői kedvedben vagy ma, drága égi csődöröm. – felelte gyengéd és csábító hangon amaz.

*****

     Bánky belenézett a démoni szépség szemeiben és újra csókban egyesült lelkük, majd hangtalanul elindultak a nő belső szobája felé.
     Délután öt óra felé járhatott már, amikor mind a ketten rendezni tudták magukat. A felöltözés utolsó szakaszában járhattak már, amikor ismét megcsördült a telefon.
     – Doktornő, a negyed hatos páciens már itt van. – mondta az asszisztens nő.
     – Köszönöm, Zsófia. Mondja meg neki, hogy nemsokára fogadom. – nyugtázta szokott hangján a doktornő.
     Bánky éppen a nyakkendőjét igazgatta, amikor Mákosinszki odalépett hozzá és újból megcsókolta, miközben elvégezte a végső simítást a nyakravalóján.
     – Még mindig rendkívül szenvedélyes vagy a visszafogott külsőd alatt. Egy igazi mennyei csődör. – nézett rá most olyan szemekkel mint egy ártatlan és érintetlen kamaszlány.
     Bánky válaszul homlokon csókolta a nőt.
     – Én csak köszönhetek neked, amikor szenvedélyről és vadságról van szó, én pokoli szajhám. – majd kedvesen és huncutul rámosolygott.
     A nő köhintett egyet.
     – Akkor holnap este hol találkozunk? – kérdezte csábító hangján, amely ismét kezdett megerősödni.
     – Szeretnéd, ha elvinnélek a templomba? – kérdezte a férfi.
     – Engem? Eszednél vagy? Tudod jól, hogy ki vagyok! – fortyant fel a nő.
     A férfi elmosolyodott.
     – Úgy értem, a Templom Klubba. Tudod, egy hangulatos kis romkocsma itt a fővárosban.
     A doktornő elpirult. Megint félreismerte a férfit. Vagy szándékosan fogalmazott volna így?
     – A romkocsmás Templom sokkal jobban hangzik. Ott már inkább érzem elememben magamat.
     – Akkor holnap este felveszlek a lakásodnál. Ne késs. – kacsintott Bánky, majd mielőtt kilépett volna az ajtón ennyit súgott a nőnek: Hajnalcsillag.
     Mákosinszki megborzongott a szó hallatán. Jól esett neki, hogy a férfi még emlékezett a valódi nevére.
     Elmosolyodott és szelíden csak ennyit válaszolt neki.
     – Ahogy uram és parancsolóm kívánja.
     Kellemes szombat estének néztek elébe. Közösen, más helyszínen és más módon. Álarc és szerepek nélkül.

További bejegyzések