Az első fénysugarak még csak most kezdték bearanyozni a horizont peremét, amikor L. felriadt álmából. Mindig ez történt – ő volt az első, aki megérezte a közelgő napfelkeltét. Régen ez volt a kedvenc pillanata. Régen. De most valahogy egészen másképpen élte meg ezt a percet. Valami mintha kavargott volna benne. Valami sötétebb, nyugtalanítóbb érzés.
Az erkélyen állt, fekete selyemköntösében, miközben hosszú, platinaszőke haját megborzolta a hajnali szél. Tökéletes vonású arcán különös kettősség tükröződött: az időtlen szépségé és mélységes szomorúságé. A város még aludt odalent.
– Megint nem tudsz aludni? – szólalt meg mögötte egy hang. Az apja volt az. Mindig így indult a beszélgetésük, amikor L. ilyen korán kint álldogált, várva a napfelkeltét. Az idősebb férfi magas, tekintélyt parancsoló alakja szinte betöltötte az erkélyajtó keretét. L. nem fordult meg, csak a korlátot markolta erősebben.
– Tudod jól, hogy sosem aludtam jól – válaszolta halkan. Főleg azóta…
– Azóta, hogy elhagytad az otthonunkat? – fejezte be helyette az apja. Semmiféle szemrehányás nem volt a hangjában. Inkább csak mély fájdalmat érzett a múlt miatt.
– Nem hagytam el – L. hangja megremegett. – Csak… mást akartam. Más utakon akartam járni. Más fényességet látni.
Az apja közelebb lépett, majd kezét a korlátra tette. Miközben a hűs fémen nyugtatta hatalmas tenyerét, a horizonton egyre erősödött a fény.
– Emlékszel, amikor még kicsi voltál? Mindig te voltál a legfényesebb mind közül. A testvéreid közül senki sem ragyogott úgy, mint te.
– Ez régen volt – L. hangjában keserűség érződött. – Mielőtt rájöttem, hogy minden kérdésemre csak utasításokat kapok válaszul, de sohasem valódi válaszokat. Mielőtt megértettem, hogy a valódi szeretet soha nem lehet igazán feltételekhez kötött. Legalábbis szülő és gyermek között nem.
Csend telepedett közéjük. Súlyos és hosszantartó csend.
– Tudod – szólalt meg végül az apja, – sokáig azt hittem, a tekintély és a távolságtartás tesz jó apává. Azt hittem, hogy ha keményen fogom a gyeplőt, azzal megvédhetem a családunkat bármitől. De talán… talán épp ez vezetett oda, hogy elveszítettelek.
L. hosszú idő óta most először fordult az apja felé. Ahogyan nézte a felnőtt föléje magasodó alakját, hirtelen mintha a szemében csillagok fénye villant volna meg.
– Sosem vesztettél el igazán, apa. Csak szerettem volna, ha tényleg meghallgatsz. Ha nem csak egy vezető vagy, hanem apa is. Ha megérted, hogy a kérdéseim nem lázadást jelentenek, hanem… kíváncsiságot. Szomjaztam a megértésre és a valódi válaszokra. Érted?
Az első napsugár ekkor tört át a felhőkön. L. önkéntelenül is hunyorogni kezdett. Hiába, a régi reflexek nehezen múlnak el teljesen.
– Talán… – az apja erős hangja hirtelen kissé elcsuklott – még nem késő újra elkezdenünk beszélgetni. Végre igazán meghallgatni egymást.
L. dacos arca kissé mintha megenyhült volna. Szemében apró könnycsepp csillant. – Tudod jól, hogy ez nem ilyen egyszerű. Túl sok minden történt. Túl sok minden változott meg közöttünk. – Hirtelen hátat fordított az apjának és mintha csak a szélbe suttogta volna. – Túl sok volt közöttünk a durva vita. Az ilyet nem lehet csak úgy elfelejteni. Semmissé tenni.
– De te még mindig az én fiam vagy – az apja hangja most olyan gyengéd volt, amilyennek L. gyermekkora óta nem hallotta. – És én… én is változni akarok. Megérteni téged, fiam.
A nap ekkor már teljes pompájában ragyogott. L. régen ilyenkor érezte magát a leginkább elemében. Érezte, ahogyan lényét átjárja a mindenség éltető energiája. Most azonban csak állt csendben, és hagyta, hogy a fény megérintse az arcát.
– Régóta nem szólítottál így, apa. Talán – tette hozzá halkan – tényleg eljött az ideje egy őszinte beszélgetésnek. Még ha ez azt is jelenti, hogy szembe kell néznünk olyan igazságokkal, amik mindkettőnknek fájnak.
Az apja bólintott, és nagyon hosszú idő után először, tétován kinyúlt, hogy megfogja fia kezét. L. azonban elhúzta előle a kezét. Talán nem kellene ilyen gyorsan indítanunk. – gondolta magában, de apja bizonytalan tekintetét látva kissé megszánta. Ekkor kinyúlt felé és megfogta az örege kezét. Ahogy ott álltak az erkélyen a város lassan ébredezni kezdett alattuk. Egy új nap kezdődött. És talán egy új fejezet kettejük számára is.

További bejegyzések
Az ePUB VERSESKÖTET ALKOTÓI NÉVSORA
február 5, 2025
Az ePUB VERSESKÖTET PÁLYÁZAT LEZÁRÁSA
február 2, 2025
FEBRUÁRI PÁLYÁZAT
február 1, 2025
Szerkesztőségi hírek – 2025. január 31.
január 31, 2025