Egy magányos ház állt a domb tetején. Kicsi, szürke és nem túl barátságos. Sőt, ha valaki jól megnézte, talán még ijesztőnek is mondhatta volna. De azért jól megvolt építve. Stabil, erős ház volt, biztos alapokkal. Hanem volt rajta valami, ami különösen furcsává tette a külső szem számára is. Nem voltak rajta ablakok. Sem elől, sem hátul, sehol.
És noha valóban ablaktalan ház volt, volt lakója. Már igen fiatalon beköltöztek a zord épületbe. Fiatal szerelmes pár volt, egy fiú és egy lány. Hamar gyermekáldás köszöntött rájuk és igencsak megörültek az ifjú jövevénynek. Akkoriban a ház tele volt ricsajjal, nevetéssel, vidám kacajjal. Néha persze itt is előfordult hangos szó a szülők között, hiszen az élet nem habos torta, kérem. Ilyenkor csörömpölés, tányértörés, kiabálás és káromkodás is vendég volt a ház falai között. No nem sokáig, hiszen a szerelem balzsamja képes volt a mátkapár hirtelen haragban fogant szitkai ütötte sebeket sebesen begyógyítani. Meg hát a gyerek is jobb hangulatban volt, ha szüleit örülni és harmóniában élni látta. Ennek köszönhetően ő is szépen fejlődött. Akkor még a háznak voltak ablakai. Akkor még besütött rajta az éltető napfény, s a hold és a csillagok esti ragyogása. Akkor még a gyermek is fényben fürdőzve tért este nyugovóra, s reggel, mikor álomból ébredt, orcáját a napnak ragyogó sugaraiban fürdethette. De szép idők is voltak azok!
Aztán valami megváltozott a házban. Más lett az élet a családban. Talán hirtelen súlyos anyagi gondjaik támadtak. Netalán kihunyt közöttük a szerelem lángja. Nem tudni. Egy biztos, hogy nagyon csúnyán összekaptak a szülők, és most már nem segített sem kedves szó, sem engesztelő bocsánatkérés, de még a szerelem balzsama sem. Kenyértörésre került a sor, és a szülők elváltak. Az apa elhagyta a családot. Hébe–hóba ugyan találkozott a feleségével és gyermekükkel, de már ez utóbbi sem hozta úgy lázba, mint egykoron. A csöppség ekkor figyelt fel rá, hogy valahogy kevesebb lett a fény a házban. Nem tudta pontosan mi lehetett az oka, csak érezte, hogy valami megváltozott körülötte és az anyja körül. Már nem volt olyan vakító sem a napnak, sem a holdnak és a csillagoknak a ragyogó tündöklése, mint egykoron. Talán tízéves lehetett ekkor.
Aztán az anya beadta a derekát, és új férfit hozott a házhoz. A gyerek kezdetben megpróbált jó pofát vágni az új apához és igyekezett nyitott maradni vele szemben. Ezt azonban a mostoha apa nem viszonozta, sőt igen elutasító volt vele, hiszen nem az övé volt.
– Fattyú – mondta nem egy alkalommal a fiúnak. Amikor a fiú ezt szóvá tette az anyjának, ő csak legyintett rá.
– Kizárt dolog. Biztos, hogy nem mondana ilyet rólad, hiszen szeret. – mondta ilyenkor az anyja. Ilyenkor a fiú úgy érezte, hogy az anyja cserbenhagyta. Ez nagyon lehangolta. Nem tudta mitévő legyen. És a fény a házban megint kevesebb lett. A sötétség ostroma felerősödött a ház falain belül és kívül is.
Egy alkalommal, amikor az anya és az új apa sétálni indultak, a gyermek elbújt a házban. Az anya hiába kereste, nem volt hajlandó előbújni. Úgy tett, mintha ott sem lett volna. Az új apa megpróbálta elterelni felesége figyelmét a dologról.
– Ugyan drágám. Ne is törődj azzal a haszontalan kölyökkel. Mire visszajövünk, biztosan előkerül és minden rendben lesz. – mondta, de a legkevésbé sem érdekelte sem a fiú, sem annak a sorsa. Egyszerűen ki nem állhatta a kölyköt. Hiszen csak egy fattyú volt. Más kölyke. Az anya végül ráhagyta és elmentek sétálni.
A fiú, amint a szülők kiléptek a házból, kiszaladt az ajtón és elhagyta a szülői házat. Soha többet nem nézett hátra. Soha nem akart visszatérni oda, hol egykor az apja és az anyja együtt nevelték őt, együtt faragtak embert belőle. Talán tizenöt éves lehetett akkor, amikor ezt a nagy döntést hirtelen meghozta.
Sokáig járkált a nagyvárosban, kereste e helyét. A helyet, amit a sajátjának mondhat. Egy helyet, amely az otthona lesz majd. Hosszas bolyongás után végül megtalálta a házat, amit keresett. Nem volt nagy, ámde egy embernek bőven elég tágas volt. Amikor belépett a kissé lelakott állapotban lévő házba, megcsapta valami. Egy addig soha nem érzett érzés kerítette hatalmába. Végtelen nyugalmat érzett. Csendet és békét. Úgy érezte megtalálta a helyét.
Gyorsan birtokba is vette a lakást. A szemetet kihordta az utcára, ahonnan a kukások a törvényi előírásoknak megfelelően elvitték, ügyet sem vetve arra, hogy egy kukával több lett a környéken. Ezután kitakarította az új otthont: kifestette, kicsinosította, berendezte, ahogyan kellett. Olyanná varázsolta, mint amilyennek szerinte egy lakásnak, – nem is – egy otthonnak lennie kellett.
Teltek–múltak az évek, és a gyermekből lassan felnőtt lett. Munkát talált magának, elkezdett dolgozni. Adót és járulékot fizetett maga után, hiszen mint zoon politikon, felelősséget vállalt nem csak saját önző lényéért, hanem minden a vele egy közösségben élő embertársáért. Legalábbis ez volt az állam érvelése. Ő meghallgatta a fenti érvelést, és ment tovább a saját elgondolása szerint.
Dolgozott, adózott, olvasott, válogatott tartalmakat fogyasztott, mérsékelten politizált, sportolt és minden olyan dolgot csinált, mint az igazi felnőttek. Hanem ahogy múltak az évek, egyre inkább beleszorult a mókuskerékbe. Az élet mókuskerekébe. Maga sem tudta, hogy hogyan történt, vagy hogy mikor. Egyszerűen csak úgy érezte, mintha egyhelyben topogott volna. Mintha minden egyetlen megszokott folyamat lett volna. Mint egy kimerevített állókép egy filmben.
Ez a tudat félelemmel, mi több, rettegéssel töltötte el az egykor volt gyermeket. Hiszen mi van akkor, ha az egész eddigi életútja nem több, mint egy ócska hazugság, amit saját magával szemben követ el? Mi van akkor, ha nem csak becsapja magát és nagyságot, jó és nemes, céltudatos és produktív életet hazudik magának, miközben éppolyan semmirekellő és jelentéktelen az egész léte, mint bárki másnak? A velejébe hasított a szörnyű felismerés: innen ki kell törnöm!
Ugyanakkor a tudat, hogy ilyen jól ismeri a rendszert, amiben benne ragadt, a börtönt, amelyben minden egyes nap vonaglik, mint egy halálvágyó szerencsétlen féreg, végtelen megnyugvással töltötte el. Hiszen ismeri ennek a birodalomnak minden zegét–zugát. Olyan otthonosan mozgott benne, ahogyan egy fantom járkál át bármely szilárd testen. Ez volt az ő mentsvára. Az ő vára. Az ő testének a kiterjesztett fala.
Ilyenkor elégedetten fújt egyet fiatal felnőtt teste vízipipájából, amelyet tüdőnek neveztek, eleresztette a sóhaj jóleső füstpamacsát, majd csak ennyit mondott: Igen, ez vagyok én. Az ilyen pillanatokban mindig valami melegség járta át a lényét és egy semmihez nem fogható elégedettség öntötte el. Megérkezett. Az ablaktalan ház, amely idővel az otthonává vált, már egyáltalán nem is hatott olyan furcsának és ijesztőnek, mint amikor legelőször belépett oda, hogy később birtokába vegye.
Henem egyszer, már maga sem tudta hogyan vagy miért, a lelkében lakó sötétség, amely addig is ostromolta az elméjét és a ház falait, egyszer csak bezárta őt a házába. Ettől a pillanattól kezdve nem tudta elhagyni az otthonát, amely lassan inkább kezdett el hasonlítani egy szanatóriumra, mint az általa választott otthonra. Fokozatosan elkezdett befelé fordulni, szinte a sötétség terjedésével párhuzamosan. Talán valami megszállta – gondolta. Vagy esetleg megbomlott – vélekedett máskor. Nem, nem, semmi baja nincs, csak kicsit elfáradt. Igen, ennyi az egész. Máskor ezzel hessegette el magától a negatív gondolatokat. Vetett egy pillantást a naptárára. Éppen júniust írtak. Lassan három hónapja, hogy nem látta a külső világot és a napfényt.
Egy reggel valami furcsa zajt hallott a házon kívülről. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Biztosan csak a gyerekek játszottak odakint. Nem érdekelte a dolog. Átfordult a másik oldalára és próbált visszaaludni, bár ez szinte sziszifuszi küzdelem volt nála. Máskor éneklés és vidám szerenádozás verte fel álmából az elgyötört porhüvelyt. Ilyenkor megpróbálta elnyomni a zajokat egy nagyobb párnával, miközben a fejét az alá temette. Hiába. Olykor–olykor egy szomorú kebelből felszakadó mély és fájdalmas sírás fújt riadót a fülébe. Ilyenkor átkozta az egész emberi fajt, hogy miért nem viszi el a dögvész vagy bármi más. Miért háborgatják őt nagy nyomorában, mély melankóliájában? Hát nincs bennük semmi emberség, semmi irgalom, hogy hagynák meghalni itt egyedül, a sötétben? De az életet nem érdekelte az ő sorsa. Csak folyt tovább szüntelen s zavartalan.
Egy nap a nyomorult már nem bírta tovább. Megelégelte, a saját otthonaként számontartott ablaktalan házában folyamatosan a külvilág zajait kellett hallgatnia. Az, hogy mások hogyan nevetnek, sírnak, ordibálnak, káromkodnak, lőnek, robbantanak, menetelnek, tüntetnek, szexelnek, már túl sok volt neki. Elindult a sötétség birodalmában, vagy legalábbis azt hitte, hogy ott van, majd odament egy szekrényhez és kivett belőle valamit. A pisztoly markolata hűs volt és jólesett tűzként izzó testének a jeges érintés. Valahogy megnyugtatta a tudat, hogy már nincs sok hátra. Elindult visszafelé a végtelen feketeségben, egészen a nappalijáig. Úgy gondolta, ott végzi be nyavalyás földi pályáját. Amikor odaért a szobába, megállt a szoba közepén, fejéhez emelte a fegyvert és egy utolsót pöfékelt földi vízipipájával. Ujját a ravaszra helyezte és meghúzta azt.
Hanem a kéz, amely eddig mindent olyan magabiztosan végzett el, amit csak agyának elektromos kisülésbe ágyazott parancsai megkívántak, most mintha elernyedt és elgyengült volna.
A halandó végtelen haragra gerjedt.
– Hát már te is megcsalsz engem, hű kezem? Már rád sem számíthatok a szükség órájában? Most, amikor talán a legnagyobb erőre van szükségem, hogy véget vessek ennek a tragikomédiának! Te áruló! Te féreg! – kiáltotta és a fegyvert a földre dobta. Az még ott sem sült el. Mintha makacsan és dacosan azt akarta volna mondani: nem, nem vagyok hajlandó segíteni neked.
Nem tudta mit tegyen. Az ablaktalan háza most már inkább érződött számára börtönnek, sem mint édes otthonnak, de mégsem tudta elhagyni azt. Fegyvere csődöt mondott, nem tudott végezni önmagával. Hirtelen nem tudta mitévő legyen. Egy örökkévalóság a sötét börtönben most szinte elviselhetetlen kínnak tűnt számára.
Ahogyan ott kuporgott a szoba közepén és próbálta kitalálni, hogy mit kezdjen magával, váratlanul egy hang ütötte meg a fülét. A bejárati ajtó felől jött. Először kopogásnak gondolta azt.
– Menj el! Hagyj magamra! Hát nem hallod, mennyire szenvedek? Hogy mennyire meg akarok halni? – kiáltotta az ajtó felé.
Amikor nem érkezett válasz, így folytatta.
– Talán gúnyolódsz velem, ismeretlen? Hát téged nem érint meg a más nyomora? Miféle szívtelen teremtés vagy te, hogy íly nyomorult percemben is háborgatsz?
Válasz továbbra sem érkezett az ajtó túloldaláról. A feldúlt és felhevült lélek ekkor talpra ugrott és hirtelen az ajtó felé vette az irányt, megrohanva azt, mint ahogyan a kölykét bántalmazó vadállat rohan rá a támadóra. Odaért az ajtóhoz és váratlan mozdulattal feltépte azt.
– Mutasd magad, te átkozott! – üvöltötte bele a nagyvilágba.
Csend volt. Csak a szél fütyülését hallotta az éjszakában. Szétnézett, szemével kereste a hang forrását. Vajon ki kopogott az ajtaján ilyen késő este? Felnézett az égre. Gyönyörű, csillagfényes holdvilágos este volt. Egy kissé megborzongott, de valahogy ez a borzongás jó érzéssel töltötte el. Rég nem érzett ilyet.
Úgy gondolta, ha már kiszabadult a házból, elindul és felfedezi a környéket. Elindult hát a holdvilágos éjszakában, hogy kiélvezze újdonsült szabadságát és kicsit kiszellőztesse a fejét.
Ahogy elindult a környéket felfedezni, egyszer csak sírásra figyelt fel. Elkezdte követni a hang forrását, mire megtalálta azt. Egy kislány volt. Odament hozzá, és megkérdezte tőle:
– Miért sírsz kislány? Bántott valaki?
– Nem, nem bántottak.
– Akkor miért sírsz?
– Elvesztettem a szüleimet. Nem tudom hol vannak. És azt sem tudom én hol vagyok.
– Eltévedtél?
– Igen. Azt hiszem, hogy eltévedtem. Félek és fázok.
Erre a megkeseredett lélek elcsendesedett. Hirtelen átérezte a gyermek fájdalmát és szenvedését, elhagyatottságát. Kinyújtotta felé a kezét és megkérdezte tőle:
– Szeretnéd, ha segítenék megkeresni őket?
A kislány elgondolkodott. Akarta is a másik segítségét is, meg nem is. Aztán azt mondta:
– Anyukámék azt mondták, hogy ne álljak szóba ismeretlenekkel.
A megkeseredett erre elnevette magát.
– Anyukádék okos emberek. Teljesen igazuk van. Rendben van, változtassunk ezen.
Bemutatkozott a kislánynak, majd megkérdezte tőle:
– És téged hogy hívnak?
– Anna vagyok, bácsi.
– Anna. Milyen szép neved van!
– Köszönöm.
– De egy valamire megkérnélek.
– Igen?
– Ne szólíts bácsinak, jó?
A kislány ránézett, majd pislogott, mint pocok a tejben.
– Rendben van. Nem foglak bácsinak szólítani.
– Köszönöm.
Majd a nyomorult ismét kinyújtotta felé a kezét és megkérdezte tőle:
– Anna kedves, segítsek megkeresni a szüleidet?
A kislány válaszképpen feléje nyújtotta a kezét és így szólt:
– Igen, kérlek segíts megtalálni őket.
Ekkor megfogták egymás kezét, s az összetört lelket valami boldog melegség öntötte el, talán hosszú évek után újból. Elindultak, hogy megkeressék a lány szüleit a hűvös éjszakában, amelyet már egyáltalán nem is éreztek olyan hidegnek és félelmetesnek.
