Új divat volt terjedőben a világ játszóterein: a gyerekekre új, kényelmes, ámde kissé mégis ormótlan szkafanderszerű ruhákat aggattak szüleik, amitől pont úgy kezdtek el kinézni, mint egy-egy gondosan felhízlalt Michelin baba. Ez azért is jó mókának tűnt, mert így legalább szabadon és bármikor egymásba rohantak a kicsik, semmilyen bajuk nem eshetett. Legalábbis szüleik így okoskodtak magukban: a mi időnkben még nem voltak ilyen hóbortos játékszerek, ilyen úri huncutságok. De hát, ha ez a legújabb divat, akkor majd egyszer ezt is biztosan kinövik. Addig meg hadd szórakozzanak. Így talán még a futkározás is biztonságosabb lesz számukra.
Nem mintha az ifjú Michelin babák nagyon szaladni akartak volna: maga a szkafander egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint amilyennek első látásra tűnt. Meg hát minek szaladgáltak volna, amikor minden szórakozás ott volt a szemük előtt, a fülükben, az agysejtjeikben 0-24-ben. Mert hogy a szkafanderek olyan komplex multimédiás központokkal felszerelve kerültek forgalomba, ami képes volt könnyedén kioltani minden, a kölkök környezetéből érkező ingert.
Így tehát a gyerekeknek általában hiába is beszélt a szülő, a nagyszülő, az óvónéni vagy bárki más, az leginkább egyik fülükön bement, és a másikon kijött. A felnőttek elkezdtek kétségbeesni, de nem tudtak mit tenni a szkafanderek ellen. Ha ugyanis bárki, a szkafanderek tulajdonosán kívül, megpróbálta volna levenni azokat, a rendszer azonnal riasztotta volna a gyártót és a forgalmazót, akik villámgyorsan kiszálltak volna, és néhány Markos-Nádas legény társaságában lebeszélték volna az őskövületeket arról, hogy tovább folytassák szabotázsukat a rendszerrel szemben.
Egy napon aztán valami olyasmi történt, amire senki nem számított a gyáróriások tulajdonosai közül. A mérnökök sem voltak felkészülve ekkora anomáliára. A kutatók elképedve figyelték a monitorjaikat, ahogyan az események kibontakoztak mindannyiuk szeme láttára.
Egy tízéves kisfiú, Áron és egy korabeli kislány, Dalma, megálltak egymással szembe a játszótér közepén és ahelyett, hogy a szokásos módon a színes, szagos, villódzó és más módon izgalmas mikrokozmoszukba temetkeztek volna, elkezdtek beszélgetni egymással. Ez már önmagában is ritkaságszámban ment a szkafanderbe zárt gyermekek között, azonban ami ezt követte, előreláthatatlan következménye volt a megelőző beszélgetésnek.
Áron és Dalma ugyanis egyszerre nyúltak a szkafander sisakjának kioldó gombjához és arra készültek, hogy megnyomják azt. A szakemberek és a gazdag mogulok azonnal izzadni kezdtek, mint hógolyó a pokolban.
– Lehetetlen – suttogták egymást között.
– Ilyenre még nem volt precedens – hangzott innen-onnan.
– Ez egyszerűen képtelenség – morogta egyik-másik a bajsza alatt.
– Nincs benne a protokollban! Kizárt, hogy megtörténjen! – üvöltötték mások.
Ekkor pedig elérkezett az igazság pillanata: Áron és Dalma egyszerre nyomták meg a gombot, majd a rendszer lassan és fokozatosan elkezdett leomlani körülöttük. A gyermekméretű szkafanderek elengedték az eddig gondosan felépített mesterséges mikrovilágban tartott kisgazdáikat. Amikor a ruhák végül a földre kerültek, Áron és Dalma végre szemtől-szemben tudott állni egymással. Valahogy újra szabadnak érezték magukat. Szabadnak és esendőnek. Embernek.
Ekkor megfogták egymás kezét, és elindultak, hogy együtt fedezzék fel a játszóteret és az azon kívüli világot. Közös terveket kezdtek el szőni: barátságról, szerelemről, családról, gyerekről, édes boldog halálról.
Ahogy a két gyermek lassan elkezdett távolodni a napsütötte játszótéren, a monitorok mögött felszisszentek a szkafanderek nagyurai és asszonyai:
– A fenébe is! Megszöktek.
Mire a legidősebb tagjuk csak ennyit szólt:
– Nyugalom, emberek. Két fecske nem csinál rendszerösszeomlást. – mondta, hátradőlve a karosszékében, miközben hatalmas füstfellegeket eregetett a terem levegőjébe.
– Majd csinálunk egy hatékonyabb szkafandert és kiküszöböljük az ilyen anomáliákat. Ennyi. – jegyezte meg nagybölcsen.
A körülötte lévők megnyugodva bólogattak a Vén Bölcs találó megállapításán és gyorsan elfeledték a kellemetlen incidenst.
