gyáva vagyok egész életemben az voltam.
már amikor megismertelek akkor is hónapokig kerülgettelek úgy hogy egy szót se szóltam csak néztelek a borjú szemeimmel. ezt te mondtad egyszer a kedvenc helyünkön a vadvirágban. a kerthelyiségben ültünk a nagy platán alatt én sört ittam te csak egy kis vörösbort meg szódát és akkor mesélted nevetve hogy már az elején láttad rajtam mennyire szerelmes vagyok beléd mert elárultam magam azzal ahogy néztelek. egy csoda volt hogy mi végül összejöttünk mert ha csak rajtam múlt volna akkor még most is csak maflán bámulnálak az biztos.
vagy amikor már házasok voltunk és te gyereket akartál én meg nem mertem kimondani hogy várnunk kellene vele. mert nem volt még készen a ház és úgy gondoltam hogy az építkezés meg a család nem fog beleférni nekem. de nem szóltam mert féltem hogy akkor elveszítelek. az éjszakai összebújásoknak persze nem tudtam ellenállni így aztán annácska meg is érkezett közénk. utólag már nem bánom sőt nagyon boldog vagyok de akkor tele voltam szorongással. hogy lesz-e időben fedél a fejünk fölött be tudunk-e költözni a babával még a tél előtt.
ott volt később az is amikor a traktor elé estem az meg persze átment rajtam és az orvosok hümmögve a fejüket csóválták a balesetin ahogy a szétzúzott sípcsontomat meg a röntgen felvételt nézték. rettegtem hogy levágják a lábamat és akkor mi lesz. te persze mondtad hogy ne féljek hogy imádkozzak és a jó isten megsegít de én akkor még az imától is féltem. zokogva elképzeltem magam csonka végtaggal bénán egy kerekes székben te pedig csendben imádkoztál helyettem és el is érted odafönn hogy ne daraboljanak föl és inkább mentsék meg amit már elveszettnek hittem. akkor is te voltál a bátor erzsikém nem én.
emlékszem arra is amikor kirúgtak a munkahelyemről. nem mertem neked bevallani az igazat. az igazat hogy egy rongy alak vagyok mert iszom és a főnököm megunta hogy nem járok be rendesen. hogy nem lehet számítani rám a piálás meg a lógások miatt. pedig tudtad rólam te is csak én hitegettem magam azzal hogy semmiről sem tudsz. féltem megmondani neked az igazat mert magam is féltem szembesülni vele. meg féltem attól is hogy összepakolsz és annácskával elmentek tőlem. rettenetes volt ahogy szinte láttam magam a magányos és sörbe fulladó éjszakákon ezért aztán nem mondtam meg az igazat csak valami homályos átszervezésről meg leépítésekről hadováltam. magam sem értettem és szerintem te se.
aztán átvészeltük ezt is. valahogy mindig találtam valamilyen munkát amiből a sörömre is futotta meg nektek is haza tudtam adni pár forintot. te végig kitartottál mellettem nem is értem miért. de az biztos hogy szükségem volt a te hitedre meg bátorságodra. ezek nélkül szerintem nem vágtam volna bele se az elvonóba se utána a hivatásos sofőribe. utólag nem is értem mitől tartottam mert persze mindegyik sikerült. végül a volántól mentem nyugdíjba még a buszok is sírtak hogy többé nem megyek dolgozni és egyiket se vezetem már sehová. a pia meg soha többé nem tért vissza de hát ezeket tudod te is erzsikém.
most csak mosolygok ha eszembe jut de amikor a péter felbukkant annácskánk mellett köpni nyelni nem tudtam az idegtől. ki ez a fura gyerek? miféle munka az hogy szociológus meg mi az hogy valaki csak írogat ide meg oda? abból meg lehet élni? mit akar a lányomtól el akarja venni tőlünk és elrabolni elvinni magához? hónapokig rettegtem hogy a kislányom az én drága szemem fénye nehogy boldogtalan legyen ezzel a ki tudja kivel. aztán kiderült hogy a peti látod már így hívom egészen rendes dolgos gyerek aki nem retten vissza ha hívom kerítést betonozni és aki imádja annácskát. és kiderült az is hogy esküvő is lesz és utána ott fognak lakni a mi utcánkban ahol a nászomék vettek nekik egy kis házat szóval közel lesznek hozzánk ha szükségük van ránk vagy nekünk rájuk vagy csak egyszerűen látni akarjuk egymást.
amikor azt hittem hogy végre már nincs mitől félnem hát kiderült hogy mégis. hogy a jó isten valamiért nem bírja ki ha én nem küzdök éppen valamilyen félelemmel. mert látni akarja a küszködésemet akkor is ha a végén az aktuális aggódásom elmúlik és valahogy jóra kunkorodnak a dolgok. de még most nem tartunk itt még nem kunkorodik.
mert erzsikém a mi békés kis életünkbe rendesen belecsapott a villám amikor pár napja összeestél a kertben a paradicsomok mellett. nem kiáltottál nem sikoltottál csak egy nagy sóhajjal elzuhantál tőlem két méterre de olyan gyorsan hogy odaugrani se tudtam. még szerencse hogy a gyerekektől kaptam azt a telefont. a mentők gyorsan kiértek lélegeztetőre meg infúzióra kötötték a magatehetetlen testedet mielőtt elvittek és persze nekem csak annyit mondtak hogy ne aggódjak mert minden rendben lesz. a gyerekek nem voltak otthon hát ugye dolgoznak ők is úgyhogy busszal mentem utánad a kórházba. még jó hogy mondták hova visznek tudtam vinni a hálóinget papucsot meg ami hirtelen eszembe jutott. aztán persze hazaküldtek és később a gyerekek is csak annyit tudtak meg hogy valami érrel van a baj meg a billentyűkkel és műtét is kell. ami meg is volt már másnap.
ma reggel hoztak ki az intenzívről. szólt a peti hogy itt voltak reggel és szerintük ha bejövök már odaengednek az ágyadhoz is. egy órája ülök ezen a padon a kórterem előtt mert össze kell szednem magamat hogy bátornak láss. olyannak mint aki semmitől se fél mint aki még a halállal is szembeszáll ha kell. akár még helyetted is. a doktor úr azt mondta feri bácsi most erősnek és türelmesnek kell lenni mert bármi történhet és a következő négy öt nap alatt dől el minden. hát az én fejemben már eldőlt erős leszek és bátor fölállok erről a padról és már nyitom is az ajtót. csak négy lépés odáig.
