Ezerkilencszázkilencvennégy április tizennyolcadikán este, három perccel fél nyolc után, amikor kilencedik emeleti lakásunkat elhagyva a lift felé indultam, még abban a biztos tudatban voltam, hogy nem vagyok bácsi. Igyekeztem, vagyis sietős léptekkel haladtam a lifthez, mert oda akartam érni zárás előtt a közeli ABC-be, ahová a párom küldött tojásért, tengeri sóért és őrölt köménymagért. Ez az üzlet minden nap este nyolckor zárt, így amikor a lifthez értem, csak huszonhét percem volt az akcióra.
Meghívtam a liftet. Ez a kifejezés, mondjuk, eléggé furcsa, mert a lift nem egy rokon vagy barát, esetleg egy neves személy, akit valóban meg lehet hívni. Invitáló kártyát sem tud olvasni, ez persze lift esetében elfogadható. Én csak egy gombot nyomtam meg, ami elég volt ahhoz, hogy a fülke feljöjjön értem a kilencedikre. Fel is jött. Beléptem, majd egy másik gombbal kiadtam a parancsot a földszint meglátogatására. Ekkor már tizenkilenc óra harmincöt volt.
Hirtelen megállunk a hatodikon, kinyílik az ajtó és két lány lép be mellém a fülkébe. Mivel még mindig nem vagyok bácsi, aki csibész mosollyal gyönyörködik a fiatalság örömre okot adó lelkesedésében, férfi szemmel veszem szemügyre őket. Minimum tizenhat évesnek látszanak, azaz szemügyre vételük talán már nem bűncselekmény, de óvatos vagyok, és csak udvariasan mosolygok. Arcomon tolakodásnak, bizalmaskodásnak nyoma sincs. Még huszonnégy percig nyitva van a bolt, amikor a lift ismét elindul és én hirtelen bácsi leszek.
– Csókolom! – köszönnek a lányok, határozottan rám nézve, majd folytatják csacsogásukat. Lányos, vagyis inkább immár bácsis zavaromban köpni-nyelni sem tudok. Nem minden percben lesz bácsi az ember és ez adhat okot nyelési nehézségekre.
Nem tudom, hogy jutottam ki a liftből és a házból. Lépteim automatikusan a park felé vittek, hogy azon átvágva mihamarabb a boltba jussak. Ott bácsiként előbb nem találtam a tojásokat, majd segítséget kértem egy másik vevőtől, olvasná fel a só zacskójáról a lejárati dátumot, mit szemüveg nélkül nem lelek, végül a pénztártól kellett visszamennem az elfelejtett köménymagért, ezzel is feltartva a sort. De végül zárásig mindent beszereztem és orrom alá dünnyögve léptem ki a boltból.
Bácsi mivoltom ellenére nem gurulós szatyorban húztam magam után a bolti árut, hiszen volt nálam egy hátizsák. Visszafelé is a parkon át mentem. Már egész jól belejöttem a bácsiságba, például menet közben megszámoltam, milyen messze vannak egymástól a sétány padjai. Ugye, egy bácsinak bármikor le kellhet ülnie, nem árt felkészültnek lenni. Ahogy ott mendegéltem, megpillantottam az egyik lámpaoszlop mellett, egy csinos, fiatal nőt. Bácsiként csak futólag vettem szemügyre, érdeklődés töredékét sem mutatva, hiszen nem is tehettem mást. Ám ahogy húsz óra tizenötkor elhaladtam előtte, igen kedvesen rám mosolygott és megszólalt, amitől újra az lettem, ami három perccel fél nyolc után voltam.
– Hé, szivi! Kétezer a francia, ötezer a full, de veled négyért is elmegyek, mert cukifiú vagy!
Hát, így lettem én bácsi ezerkilencszázkilencvennégy április tizennyolcadikán este, pontosan harminckilenc percig.
A nejemnek már többször is elmondtam, de most ide is leírom, hogy a nő által felkínált szolgáltatások pontos tartalmáról információ hiányában nem tudok beszámolni.
