„Szeresd a gonoszt jóvá!”
Máni
„Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem
a gonoszt jóval győzd meg.”
Róm 12,21
Az ember egyedül volt és tétován álldogált az ajtóban, mint akinek fogalma sincs róla, hol is van éppen. Szemébe húzott kalapja pereméről a vállára csöpögött az esővíz, onnan pedig, a kabát ujján végigcsorogva, a padlóra. A bárban nem voltak sokan, a pultnál ketten iszogattak, a mixer unott arccal újságot olvasott. Ezen kívül még talán nyolcan voltak a helyiségben, magányosan vagy párosan üldögéltek az asztaloknál.
Az ember még reggel eldöntötte, hogy ma végre megteszi, amit hetek óta tervezgetett. Nem halaszthatja tovább, leginkább önmaga miatt nem. Muszáj lesz végre, annyi idő után, ismét felhőtlenül nézni a tükörbe. Kék inget választott, ki is vasalta, és valamivel sötétebb kék nyakkendőt kötött fel hozzá. Egyetlen öltönyét már napokkal korábban kikészítette, akár az új fekete félcipőjét – nem akart az alkalomhoz méltatlanul öltözni. Akárhogy is, ilyen esemény csak egy adódik az életben.
Az ember a lelke mélyén érezte, hogy talán helytelen, amire készül, de nem tudta tovább elodázni a dolgot. Hetek óta rosszul aludt emiatt, félálomban is mindig csak magát látta, amint éppen megteszi, éber állapotban pedig leendő cselekedete másodperceit, a bennük majd lezajló eseményeket vette sorra. Csak remélte, hogy nem fog kudarcot vallani.
Az ember beljebb lépett az ajtóból, ami csendben bezárult mögötte. Szíve egyre hevesebben vert, szája teljesen kiszáradt, és verejtékes kézzel markolászta zsebében a tárgyat, aminek komoly szerepet szánt ma este. Tekintete ide-oda cikázott a jelenlévőkön, majd vett egy mély levegőt és határozottnak tűnő léptekkel elindult a mosdók felé. Pontosan tudta merre vannak, hány lépésre az ajtótól, útközben milyen akadályokkal – több alkalommal is tartott már terepszemlét itt.
Az ember a mosdóban szerencsére senkit sem talált, a levegőben vizelet szaga helyett kellemes potpourri illat terjengett. Az egyik csaphoz ment, levette az átázott fejfedőt, megmosta a kezét és az arcát, majd megtörölközött az automatából kirángatható textil szalagban. Általában soha nem tett ilyet, a nyilvános illemhelyeken sohasem ért hozzá a „másokkal esetleg közös” dolgokhoz, de most annyira lefoglalta a terv, minek végrehajtására készült, hogy nem törődött ezzel. Megnézte magát a tükörben, kicsit sem volt elégedett a hajával, de most nem akart foglalkozni ezzel. Ujjaival beletúrt, igazított néhány tincsen, majd visszavette a kalapot.
Az ember korábban, még a bejárati ajtóból kiszúrta, hogy a férfi, akit keres, akit az elkövetkező percek másik főszereplőjének szánt, a vizesblokk folyosójától jobbra, de szerencsére annak háttal, az egyik sarokasztalnál ül egy nővel. Így könnyebb dolga lesz, gondolta. Nem érzett az illető iránt szánalmat, vagy haragot, ha jellemeznie kellett volna érzéseit, talán a közömbös szót használta volna. Korábban még gyűlölte, nem tudta megbocsátani neki, hogy nyilvánosan megalázta, hogy a sárba taposta az egész addigi életét, nullával téve egyenlővé a művet, a KÖNYVET, mit hosszú évekig írt. Betéve tudta a legnagyobb irodalmi lapban megjelent kritikát, a közösségi portálokra feltett, őt és a regényét gyalázó gúnyos bejegyzéseket, hiszen az álmatlanul átszenvedett éjszakákon számtalanszor elolvasta ezeket. Azonban a gyűlölet és a harag mára teljesen elmúlt, nem maradt más, csak a terv, amit tiszta, hideg fejjel, érzelmek nélkül végrehajtani szándékozott, remélve, hogy általa a célszemély élete is durván megváltozik majd.
Az ember vett hát egy nagy levegőt és lassan elindult a sarki asztal felé. Rögtön észrevette, hogy igyekezete, egyre gyorsuló léptei szemet szúrtak a nőnek, aki immár őt nézte, amint közeledik, de ez kissé sem érdekelte. A nő nem volt fontos, ahogy reakciói, esetleges cselekedetei sem, csak az számított, akivel volt, a férfi krémszínű zakóban. Már nem volt visszaút. Lendületes tempóban ért oda a neki még mindig háttal üldögélő férfi mögé, aztán mielőtt az hátrafordulhatott, vagy a nő sikíthatott volna, hirtelen mozdulattal kirántotta a zsebéből a tárgyat, s miközben az agyonszorongatott, rövid és izzadtságtól átázott csonkon kókadozó sárga rózsabimbó az asztalra hullott, az ember lehajolt és a nő hitetlenkedő tekintetétől kísérve a mit sem sejtő férfit szorosan, arcát az arcához simítva, hátulról átölelte.
