Megelőztél.
Előbb lettél a társaság tagja, mint én.
Megtanultad a nyelvüket,
ami nem szavakból,
hanem túlélési stratégiákból áll.
Remekül időzítesz.
Korán bújsz elő, a nagyok előtt,
mint a medvehagyma,
hogy elég fényt kapj a növekedéshez.
Ha ez mégsem sikerül,
akkor sem esel kétségbe,
kevéssel is beéred, mint a harangvirág,
kiélvezed az árnyék nyújtotta védelmet.
A munka nagy részét titokban végzed,
gyöktörzseiddel építed földalatti hálózatod,
ezt a technikát még az erdei zsurlótól lested el,
miközben a föld felett levélcsapdákkal
véded magad, akár a harmatfű.
Eltűröd a nagy nyomást is,
akár meg is taposhatnak,
te újra szirmot bontasz,
a mályvarózsával szárt szárba öltve
színesíted a palettát.
Veszély esetén kiválóan álcázod magad,
bármilyen formát vagy árnyalatot magadra veszel,
a nap végén a vadkomlóval egymásra nevettek,
ma megint nem titeket legeltek le
az arra tévedő állatok.
A magány és a csend csak illúzió nálatok.
Az engedélyt azonnal megkaptad a csatlakozáshoz,
a gombahálózatokon keresztül hallgatod
az erdei pletykákat, és veszed magadhoz
az éltető anyagot.
Gondolsz a jövőre.
Egyszerre vagy jelen minden elhullajtott magban,
évekig szundítasz a kökörcsin mellett,
ha eljön a te időd, a napfény úgyis felébreszt.
Ha megkérdezlek,
hogyan lettél ilyen gyorsan és könnyen
az erdő része, csak megvonod a vállad.
„Nem lettem, csak nem álltam ellen.”
