Egész télen
neonfürdőben sárgulnak
a kapucnis bocsok,
alvás nélküli álomban
telelnek át a pixelekben.
Mikor a tavasz rájuk önti
a bíbort, íriszt és mentát,
még annyira sem érdekli őket
a grafit tompasága, mint előtte.
Az emojik nyelve bátor,
a kéz gyakran habozik,
a kollázsvilágból ki készít újra montázst,
ki festi fel a jövőt egy analóg vászonra?
Egész télen
a hóért imádkozom,
takarjon egy kicsit,
a tél biztonságos, kiszámítható,
az egyenlet eredménye nem lehet egy.
A tavasz veszélyt hoz, változást,
a busz csak júniusig visz ugyanarra,
merre megyek azután, megmondja a gép,
tehetek-e bármit, ha nem
fogadom el az eredményt?
Az utolsó télen
ugyanazon a térképen mozgunk,
és reméljük,
amíg bírják a ceruzát az ujjak,
nem csupán visszhang a közös nyelv.
