Karácsony Orsolya: Kiűzetés után

Nem mentem sehova.
Ott vagyok, ahol mindig is voltam.
A kezdetektől.
Mégis, azóta, hogy egyszer bezáródott,
majd újra kinyílt a kapu,
már alig ismerem meg a helyet.

Keleten a hervadó Tavaszt látom,
valami mindig visszahúzza a fényt.

A mandulafa idő előtt virágzik,
rügyeit fagy harapja ketté,
félig fehér törzse mintha a
távozásra készülne,
pedig nem kellene, hogy ismerje,
nem kellene, hogy ismerjem
a halált.

A mustárbokor csonkja
földben rekedt hit,
könnyekből kivált sóval körbehintve.

Az olajfa már csak emléke a békének,
az aranyló folyadék inkább
fullaszt, mint simogat,
alatta kiszáradt galambfészek.
Hogy lehet, hogy nem voltam ott
a tojásrepedéskor?

Délre tekintek – a túlérett Nyárra,
ahol a bőség rothadásba fordult,
és a növények túlnőttek határaikon.

A szőlő indái egymást fojtogatják,
termésük ecetes.

A gránátalmák szétdurrantak,
a magok elvesztegetett örökségként
a porban hevernek.

A ricinusnak csak egynapos dicsőség jutott,
árnyéka centinként magába húzódik,
amíg a datolyapálma egykor fenséges
koronája a földet söpri.

Nyugaton sem jobb a helyzet,
az Ősz sápadtsága betegessé vált,
a búza a le nem aratott kalásszal
nem ide tartozik, ezen a tájon
ő az élet, ami cél nélkül nőtt.

Mellette a menta illatát vesztett zöld,
régen a csillagos esték fűszere,
frissességének emléke egyre halványabb.

A fügefa valaha édes, ragadós gyümölcse
ma fekete, darazsak martaléka,
elszáradt leveleivel takarom magam,
hogy felkészüljek

a Télre, ami Északon vár,
ahol a cédrus törzsébe villámcsapás égett,
haragjának nyoma annak,
aki nem bocsát meg.

A tövisbokor már nemcsak védekezik,
tüskéivel sebezni akar,
közelében uralkodóvá vált
a fájdalom.

Rajta kívül csak a lencse
terem meg itt, a vágy maradványa,
hasztalan gyomként nő, amikor éppen
nem takarja piszkos hó.

Csak tévelygek itt,
az évszakok között, téged kereslek.
A fény más lett. A szél más lett.
A neved másként hangzik bennem.
Visszatérek a kapuhoz, de az csak korhadt fa,
megvetemedett zárral.
Túl nagy ár ez a tudásért.