Karácsony Orsolya: Kettős katatónia

Egy irányba nézünk,
tág pupillákkal,
vastagabb a sötétség a bőrünknél.
Nyugovóra térhetne már
a malter a téglák közt,
a falak egyenletes
szuszogását már megszoktuk,
de ez a zaj kibillent.
„Biztos, csak a szél” mondom,
de nem hiszem.
Becsomagollak, te én vagyok,
csak kisebb keretben,
egy anyagból gyúrtak,
benned tükröződöm,
osztozunk a mozdulatlanságban.
Bőrünket karcolja az obszidiántakaró,
mégis túl sok itt a levegő,
hagyja lélegezni a szörnyet.
Bárcsak véget érne a műszak,
és hazaérne Ő, a megmentő,
hogy a Domestos-szag ölelésében,
mint két apró folt, akkor feloldódnánk mi is.