Azt ígérted, Fidzsire viszel,
a konyhaszigetig jutottunk.
Nem járunk mezítláb a fehér homokban,
csak térdig a morzsában,
ha elfelejtek felsöpörni.
A Maldív-szigetek
a fürdőszoba csempéjén
kék, mint az óceán,
mondod, próbálom elképzelni,
igazad van, miközben a
bojler csepegését hallgatom.
Provence-i reggelekről álmodom,
levendulával, fehérre meszelt falakkal,
be kell érnem a levendulás wc-illatosítóval,
akciósan, hármat egy csomagban.
Szívesen ébrednék
a Colosseumra ablakomban!
Csak addig látom Rómát,
amíg felhúzom a rolót,
kicsit ferdén, mert
neked derogál a vízmérték.
Együtt Japánt is bejárhatnánk,
vagy legalább kaphatnék egy japán kertet,
bambusszal, minimalista nyugalommal.
Bambusz most is van – a fogkefetartóban,
tökéletes nyugalomban gyűlik rajta a lepedék.
Párizs vagy Bern?
A párizsi zsemlében is van romantika,
svájci precizitás helyett balkáni káosz,
angol rózsakertek helyett zuhanyrózsa,
öt percig háborítatlanul, ha van nyomás.
Nem láttuk a világot, de megvan a sajátunk,
ezen az otthonosan lelakott konyhaszigeten,
az éléskamra és a nappali közé
szorítjuk be a szerelmet,
sose leszünk egyedül,
csak néha hagyjuk, hogy
ránk telepedjen a magány.