;”>Viola nem jön ki Fidoval. Pontosabban, nem is az, hogy nem kedveli, vagy fél tőle – egyszerűen elkezd viszketni és könnyezni, ha Fido a közelébe megy. Az orra is bedugul, kaparja a torkát, és hiába próbálták már homeopátiával meg aromaterápiával is kezelni, semmi sem segített. Judit, az anyja legalább is azt mondja, ez az oka annak, hogy mostanában nem mennek papihoz vasárnap délutánonként, pedig régen ez a vasárnapi látogatás olyan biztos pont volt, mint az ebéd utáni kávé vagy a hétfő reggeli dugó.
Papi sosem kérte Fidot. Nem volt feltétele a kutya. Ő csak annyit kért, hogy hetente egyszer látogassanak el hozzá. Mindannyian: Pisti, a fia, Judit, a menye, és persze, Viola és Bence, az unokái. Együtt. Egyszerre. Mert együtt látni őket volt számára az igazi ünnep.
Most viszont már hetek óta csak Pisti jön. Minden csütörtökön, általában a délutáni órákban. Néha hoz valami süteményt a cukrászdából, ritkábban egy-egy palack bort, de legtöbbször csak jön, leül, és hozza magával a csendet. A semminél ez is jobb, persze. Papi tudja, hogy az élet így működik: mindig kevesebben maradnak. Először csak ritkábban jönnek, mert egyre nehezebb összeegyeztetni az időpontokat, végül az ember már csak egyvalakire számít. Most Pisti az az egy.
Pisti is olyan szép szál legény, mint amilyen a papi volt fiatalon. Magas, egyenes tartású, bár a szeme alatt már ott gyűlik a fáradtság. Komorabb is, mint régen. Azt mondja, a sok munka miatt. Papi nem firtatja. Amikor itt van, Pisti gyakran csak ül az asztalnál, és kifelé bámul az ablakon, nézi a hátsó kertet, ahol a diófa árnyékában már alig látszanak gyerekkorának nyomai.
Ilyenkor olyan szomorúan néz, hogy a papi szíve belefacsarodik. Nagyon szeretne odamenni, leülni mellé, és megsimogatni a fejét, mint régen, amikor Pisti még kisfiú volt, és ha fájt valami, az érintés gyógyított. De most már nem teszi. Már más idők járnak. Pisti felnőtt, és talán nem örülne neki. Helyette Fido tipeg oda Pistihez, és hangtalanul az ölébe hajtja a fejét. Pisti ilyenkor halványan elmosolyodik, felemeli a kezét, és simogatni kezdi a kutya hosszú fülét. Fido csendben van, nehogy abbamaradjon a simogatás.
Papi végül is szereti Fidot. Jó társa lett. Jól megvannak ők ketten, és bár a séták egyre rövidebbek, a jelenlétük egymásnak elég. Azt mondják, előbb-utóbb minden gazda olyan lesz, mint a kutyája. Lassú, megfontolt, megbízható. Pisti is tudta ezt, ezért választotta Fidot, egy basset houndot a papi számára. A basset hound nem az a nyughatatlan fajta, együtt születik a korával, amikor meg fog halni, és aki tudja, mi vár rá, minek is ugrálna feleslegesen?
Nem is szabad hagyni neki, mert becsípődik a gerince, vagy még rosszabb, aztán majd protézis kell neki is, mint a papinak, és ugyan ki szeretné mindig az ölében cipelni a kutyáját? Talán csak Columbo, neki is pont ilyen volt. Ugyan nem segített neki elkapni a bűnözőket, de azért a papi nagyon szerette nézni, ahogy együtt öregszenek meg a képernyőn. Most is minden délután ott ül az ismétlések előtt Fidoval, aki általában lelkesen vakkangat, és csak néha alszik el a vége előtt.
Papi és Fido is jó társai egymásnak, együtt lesznek egyre idősebbek, együtt hallgatják a csöndet. Pisti tudja ezt, ezért nem is aggódik annyira. Nem marad a gazdi sem kutya nélkül, és a kutya sem gazdi nélkül. Ez a rend, amit Pisti már sem kérdőjelez meg.
Csak figyeli a Fido szeme alatti ráncokat, hogy megtudja, meddig él még a papi. Ha majd közeledik az idő, Pisti többször jön, és akkor magával hozza a családot is: Juditot, Violát és Bencét. Addigra talán Viola is kinövi majd a viszketést és a könnyezést, és újra együtt lesz a család. Majd akkor.