Elérkezett az ítélet napja. Már csak percek voltak hátra a becsapódásig. Három hónappal korábban jelentették be a tudósok: a mesterséges intelligenciával támogatott számítások szerint kilencven százalék az esélye annak, hogy a közelmúltban felfedezett, húsz kilométer átmérőjű kozmikus szikla eltalálja planétánkat.
A szenzációs lehetőséggel élve, a posztokban fuldokló közösségi média népe lázasan igyekezett elnevezni a mélyűrből mindannyiunkra lesújtani készülő hóhért. Végül hetekkel később, nagy egyetértésben, a kirekesztés legkisebb látszatát is kerülve, a politikailag korrekt „Kavics” lett az égi betolakodó hivatalos megszólítása, hogy még véletlenül se sértsék meg személyiségi jogaiban.
Miután a névadás súlyos terhétől megszabadult az emberiség, az utolsó hónapokban sietve hozzálátott fosztogatni, rabolni és városokat felgyújtani. A betört kirakatok szilánkjai földre költözött csillagokként ragyogtak a lángoló épületek fényében. Az eszelős őrjöngések és a fájdalmas sikoltozások hangját néha egészen elnyomta a gépfegyverek ropogása. Az utcák véres patakok medreivé változtak, melyeket szorgalmasan tápláltak élettelen testek milliói. A bolygó nappali oldalát fekete koromfelhők, éjszakai oldalát vörösen parázsló foltok lepték el. A még sugárzott híradók felvételein háborúk, káosz és a halál képkockái peregtek. Semmi rendkívüli, csak a szokásos műsor ment.
Az aszteroida csupán karnyújtásnyi távolságra járt a Földtől. A bolygóhoz közeledve azonban igencsak zavarba jöhetett a lenti állapotokat látva, mert túl lapos szögben és túl nagy sebességgel érkezett. Mint elhajított kavics a tó vizéről, úgy pattant le a felső légkörről, és vakító csóvát húzva dolgavégezetlenül száguldott tovább az űr végtelen sötétjébe. Vissza se nézett.
A felkelő nap első sugarai egy összeomlott civilizáció füstölgő romjain bukdácsoltak. Az aszteroida végül nem oltott ki egyetlen életet sem, az emberiség végezte el helyette a piszkos munkát.
Ádám Tamás újságíróra, szerkesztőre, költőre emlékezünk
május 14, 2026