Ketten mégis
belül egyedül
a hiányérzet nem enyhül.
Egy férfi és egy nő
látszólag minden rendben,
de valami mégsem oké
ebben a történetben.
Annyi, de annyi át nem élt pillanat,
amire vágyik az a belső hang
valahol ott a szív alatt.
A megszokással körbevett fal
az eszed a mélybe ránt, de
a lelked élni akar!
A tested itt,
de a
szíved már máshol jár
társas lényként
a társad mellett
üdvözöl a
társas magány!
Teltek az évek,
de közben belül
minden a régi
az agy válaszokat vár,
de a szív már rég érti.
Együtt a párod mellett
idillinek tűnik az,
ami már rég elidegenedett.
Beteljesedett az,
ami beteljesíthetetlen…
De minden marad változatlan,
ha benned az én határozatlan
könnyebb a megszokott,
mint tenni a változásért
a biztosat feladni
a bizonytalanért?
Belül lelkileg rég meghaltál
csak a tested él.
Olyan szépen süt a reggeli nap,
mégis a szívedben tombol a tél
körbevesz a fagy.
Mindennap egy új remény
vagy
mindennap egy temetés,
ha az ember csak vágyódik
s nem szívből él!
Amikor a vádak bitófa súlyával
nehezednek rád,
amikor egy idegen jobban megért
átérzi, amit érzel,
amikor a pléh mosolyt felveszed,
de belül zokogsz s vérzel.
Párkapcsolatban
mégis páratlanul
két idegen ember
fogadott: mindörökre
amikor minden monotonná válik
s a megszokás mókus kerekének
láncával vannak összekötve!
Ez minden csak nem élet…
Kihűlt már minden
s minden más
semmi sem az már,
amit annak gondolsz s
annak látsz
túl nagy darab vagy
kicsi a kalickád.
A langyos víz még nem elég hideg
s nem eléggé fáj még, hogy lépj
hogy, álmaid beteljesítsd
s úgy élj,
mindig van valami ok,
hogy várj.
Kilépni a komfort – zónádból
nem könnyű feladat
néha nagyon fáj,
de a boldogtalanság lassú méreg,
minek a vége biztos halál,
lélekgyilkossá tesz
a társas magány.
Egy olyan ember mellett élni
az életet,
ahol mindennapod szürkeség
ritkán süt ki a nap és
sűrűn jönnek a fellegek.
Beletörődve így éled le az életet…
Leghűbb társaid
az álom a vágy a képzelet,
hogy neked is lehetett volna
egy ilyen boldog életed…
