Este nem akarok tükör előtt állni,
öregen, kövéren,
arcul csapva önmagamtól.
Fáj az, amit ott látok.
De éjjel a sötét lakásban, a falak mentén
jönnek a halottaim,
mondják, hogy mondjam:
semmit sem tudtam,
ma is csak hallgattam,
igen, ez a hét, a köz, a nap
álságos meséje,
és majd
hajnalban fehéren
magam elé állok
vággyal, sóvárgással, változással,
a valósággal
tükörben a reménnyel.
Először a sírás… ezzel fejezzük ki az elégedetlenséget aztán mosollyal az elégedettséget reagálunk sötétre fűtött helyiségre anyánk hangjára aztán bababa dada mama bubu utána a
Hálátlan házastárs a szó. Kegyetlen és durva rabszolgatartó, míg máskor dorombolva törleszkedik. Ujjaim hegyét csiklandozza játékosan, aztán torkomon akad, fojtogató. Napokra eltűnik, csapzottan berúgja az
Az idõt ki metszi fel, kimondva az értelem látomását? Eljövõ sebeim látva ki lesz a boldog lárva, ki mondja húsom messiását? Ki az a létezõ
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
