Az ember veszít és
a hídon engedi el
az emlékek korlátait
hagyja el a kulcsot a
tárcát pénzzel hozzá
már nem haragszik
vasárnap hétfőn
sem dühös az ember
anyját is elengedi de nem veszíti
és mikor az idő kézfejére
öregfoltot rajzol az
ember szelíden csöndesülve
nézi-nézi
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
