I.
Hamis ágnak görcsén
ülsz álmodban,
kelned kell,
nézz tévét, hallgass rádiót, riadót
mondanak a hírekben
száraz hangon:
tankok, döntött házak
között aszfalton fekvő öregek,
koszos csecsemők karon, égett kabátok,
betört ablakok,
falba szakadt vízvezeték…
… mindez öntse beléd azt,
hogy üvölts a tévé előtt: Nem szabad aludni!
Állni kell a fotelen, rázni az öklödnyi távirányítót,
üvölteni magas felbontásban, hogy segítsék fel
azt az embert arról a kőről, amibe nem véstek bíztató
szavakat.
Az utcakő hideg, sáros, véres,
tépett. Menj közelebb a képhez,
a jajgató gyereket simogasd, és ha
párna, papucs, kávétejszín után, ébredsz valóban,
vedd magadra inged,
dőlj homlokkal az előszobafalnak,
zihálj, nyögj, zsebedbe tegyél követ,
hogy azt vágd odakint
a fogaskerekek közé.
Ez a dolgod.
