Kimondom végre, nem bírom tovább:
rühellem már a hazugság korát.
Néha úgy félek: nincs mit mondanom,
hogy nem látjátok, rohad az alom.
Mégis szólok, mert ki kell mondanom,
szavakban lehet igaz hatalom.
Mondom én egyre irgalmatlanul,
gyakran szelíden és olykor vadul.
Csöndesen s üvöltve mondom tehát:
hazában embert, emberben hazát
keresek folyvást mai végeken –
társak is vannak s lesznek még velem.
Nem hallgatok, mondanom kell bátran:
itthon lehessünk nyelvben, fohászban.