I.
Ki tudja, miért, nyaranta
a tónál lett egy új világ,
s néhány napra, talán hétre
ránk szakadt a vadszabadság.
Falkamagányból ítéltek
egymásnak minket a habok:
tizen-huszonéveseknek
ígértek igaz holnapot.
Más lett ott a sörnek íze,
s más volt a lány, ha engedett,
valami cinkosság avatott
felnőtté gyorsan gyermeket.
II.
Önmagánál több volt akkor,
több volt, mint víz és napmeleg,
több volt, mint a csobbanások
s habokban derűs emberek.
Több volt a tó, mint önmaga,
talán maga a kegyelem,
hullámoknak ölelése:
partok között a végtelen.
S túl a vízen, túl a parton
– mindenki onnan érkezett –
egy korszak hordta szennyesét:
hazugságot és végzetet.
